Ozzy Osbourne: Ordinary Man (2020) – 1.

A múlt. Mármint Ozzy és az én közös múltam. A Madmant nagyjából 1993-ig ki nem állhattam, nem szerettem, egyszerűen unszimpatikus volt számomra. Alkotásait – a No Rest for the Wicked kivételével – nem ismertem, nem hallgattam. Sőt, még a No More Tears-t is csak felületesen kagylóztam le. Aztán az érettségi előtt nem sokkal „beütött a krach”, akkor jött el az az idő, amikor hirtelen „mindenki” az ős Black Sabbath-ra kezdett el hivatkozni, én pedig a rengeteg interjú hatására beszereztem az akkor éppen beszerezhető korai Black Sabbath anyagokat, és egy csapásra a rajongójává avanzsáltam. A Live & Loud koncertalbum pedig nagyjából ki is végzett, így azóta a MESTER – szimplán így, nagybetűkkel – óriási kedvenccé lépett elő nálam.

A jelen. Ez év február 21-én új Ozzy Osbourne album került a boltok polcaira. Amennyiben az Under Cover-t is beleszámolom, a 12. a sorban, plusz ott van még öt élő korong is. Visszautalva a múltra, csupán az első két klasszikus, a Blizzard of Ozz (1980) és a Diary of a Madman (1981) készült ugyanazzal a tagsággal, a többi Ozzy mű nem. Azonban a MESTER mindig is tudta, hogyan kell 19-re lapot húzni, ennek eredményeként pedig gyakorlatilag egy hibátlan szólókarriert épített fel, míg akik „alá dolgoztak”, maximálisan értették a szakmájukat, megfeleltek a MESTER által támasztott követelményeknek. (Töredelmesen bevallom: ami Ozzy szólóprodukcióit illeti, nálam a The Ultimate Sin az etalon.) Az is köztudott, hogy a MESTER mindig naprakész volt, követte a színtér alakulását, így bárki fordult meg mellette (mögötte), garantált volt a kiváló végeredmény.

Ami ezt az új korongot illeti, Andrew Watt producer/gitárossal, Duff McKagan basszusgitárossal és Chad Smith dobossal, tehát nem kispályásokkal készült a lemez. Az Ordinary Man csaknem tíz évvel követi a sorban a legutóbbi Scream-et, amely 2010-ben jött ki. Az új anyag Ozzy, illetve a rapper Post Malone közös dala, a Take What You Want hátán formálódott ki. Ezen azonban nem kell csodálkozni, hiszen 1991-ben, az Infectious Grooves abszolút zseniális The Plague That Makes Your Booty Move…It’s the Infectious Grooves című alkotásán is hallható volt a MESTER hangja a Therapy című dalban. Magyarán megtiszteltetés vele dolgozni.

Ozzy: „Korábban soha nem hallottam még a srácról, viszont szerette volna, ha énekelek a dalában, én pedig elvállaltam. Végül egyik dologból következett a másik, és elkezdtem egy új album felvételeit Post Malone producerével, Andrew Watt-tal. Csak kilenc dalról van szó, de ez volt a katalizátor ahhoz, hogy odáig jussak, ahol jelenleg tartok. Ha nem készítettem volna el ezt a lemezt, még mindig azon görcsölnék, hogy örökké csak itthon fekszem majd. Baromira hiányzott már a zene, a rajongóim pedig nagyon lojálisak, ők a legjobbak. Amíg nem kezdtem bele a lemez elkészítésébe, azt hittem, meghalok. De így végre felkeltem a seggemről.”

Post Malone

Változatos, ugyanakkor mai, modern, kemény hangzásba bújtatott végeredményről beszélünk, értelemszerűen töltelékek, üresjáratok nélkül. Igen, újabb klasszikus született a MESTER műhelyében. Ahogy a Straight to Hell elkezdődik az angyali (női) hangokkal/effektekkel bevezetett, majd az „all right now” és röviddel később „come on now” sorokkal, nyugodtan hátradőlhet az ember, hogy a lemezben egy deka kivetnivaló nem lesz. Főleg, ha hozzáteszem, hogy a riffeket Slash is szolgáltatja (itt és a címadó tételben), de ehhez még visszatérek. Fogós refrénre, dallamokra alapozott, legeslegújabb kori Ozzy klasszikus. Mint minden albumán, az újon is roppant sokat nyom a latban a hangulat, ami itt-ott bizony elég borús, mint a második All My Life-ban, de ezen nem is csodálkozhatunk az eltelt napok-hetek információi után, gondolok itt a MESTER diagnosztizált Parkinson-kórjára, bár azt nem tudom, hogy a felvételek folyamán tisztában volt-e vele.

Súlyos, nyomasztó tétel a Goodbye is (benne jófajta zakatolással, mennydörgő torzított basszussal) – remélem, nem vetíti előre a szomorú jövőt. Most pedig megpróbálok vidámabb vizekre evezni, már csak azért is, mert akárhányszor (immáron körülbelül tizedszerre) hallgatom az albumot, elismerésre késztet, és reményt ad, hogy a MESTER még sokáig él. Miként említést tettem rá, a címadó szerzeményben is Slash villantja meg a tudását, amely egy zongorás bevezetővel kezdődő lírai tétel, és a MESTER Elton John-nal közösen adja elő. Rendes ember – igen, ő az. Az örökkévalóságig. Vonatkoztassunk most el (egykori) életvitelétől, ha nincs Ő, illetve három egykori „bűntársa” (a neveket felesleges megemlítenem, de megteszem: Tony Iommi, Geezer Butler, Bill Ward), ma heavy metal muzsika sem lenne.

A dalról Sharon Osbourne, Ozzy felesége, menedzsere beszélt így: „Ez amolyan utólagos ötletként merült fel. A dalban volt zongora is, így elgondolkodtunk, hogy kik jöhetnek szóba kiemelkedő zongoristaként. Nem is tudom… Szerezzük meg a Rakétaembert! Így aztán Andrew és én leutaztunk Atlantába, mert Elton John ott él, ha éppen a keleti parton van. Zongorázik a nótában, természetesen csodálatosan. És ezek után már azt mondtuk: oké, miért nem vesszük rá, hogy egy verzét is felénekeljen? A végeredmény valami kibaszott csodálatos. Itt van ez a két ikonikus, legendás angol rocker, akik mindent láttak már, és az életük végéről énekelnek, hogy ’I don’t wanna die an ordinary man’. Valami kibaszott hatalmas! Andrew és én alig hittük el, amit hallunk, Elton pedig nagyszerű ember, hihetetlenül nagylelkű. Csak annyit mondott: imádom Ozzyt, bármit megteszek érte.”

Kell ennél többet ehhez hozzáfűzni? Maximum annyit, hogy Ozzy a balladákban is mindig otthonosan mozgott (Killer of Giants, Goodbye to Romance stb.), ezen kívül itt van még a hegedűvel is díszített Holy for Tonight. Aztán haladunk tovább, és jön az akusztikus, effektes kezdéssel felvértezett, újabb fülbe ragadó nóta, az Under the Graveyard, a harmonikával, basszusfutamokkal indító Eat Me (némi funkos felhanggal és Chad Smith óriási pörgetéseivel – nem mellesleg, egy az egyben visszautalva a ’70-es évekre), a – szintén – vastag basszusfutamokkal gyaluló Today Is the End, a Scary Little Green Man, majd a műsor vége előtt megkapjuk a „fuck you all” sorral (és benne Post Malone-nel) „színesített”, nagyon gyors It’s a Raid-et. Az utolsó, szintén Post Malone-t, valamint Travis Scott-ot felvonultató Take What You Want-tal ér véget a lemez.

Jövő. Kiindulva a MESTER egészségügyi állapotából, szerintem nem tudjuk, hogy lesznek-e még további koncertek, turnék, főleg lemez. Jelenleg annyit mondok, ez egy újabb hibátlan, remek Ozzy album, amely az év végi elszámolásnál Top 5-ös, de még az is lehet, hogy az év albuma. Nem egészen tíz hónap múlva meglátjuk.

A cikk szerzője: Dávid László683 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Comment

  1. Párszor lepörgött a CD a héten. Minél többet hallgatom, annál jobban tetszik. (Bár az It’s a Raid nótával nehezen barátkozom még mindig.) 😎

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*