Azzal kezdeném, hogy nagyon favorizálom a ’90-es évek technikás death metalját. A Death/Atheist/Pestilence/Morbid Angel által képviselt vonalat. Aztán jött a német Obscura, és 2009-es Cosmogenesis albumával teljesen levett a lábamról. Azóta követem a zenekar dolgait, és ha felénk tévednek, nem kérdés, hogy megyek-e a koncertjükre. A vasárnapi dátumot jó előre bevéstem a naptárba. Minden adott volt egy tökéletes hétvégéhez, de hogy mégse legyen ennyire sima a dolog, begyulladt a kezemben egy ideg, és egy ideig mozdítani sem bírtam. E mellé társult még a pokoli fájdalom, amit egy rakás fájdalomcsillapítóval igyekeztem enyhíteni. Némileg sikerült is.
A koncertek viszonylag nagy száma (a héten Slipknot, Alcest, Five Finger Death Punch) és a nem túl ideális, vasárnap esti időpont sem riasztotta el az érdeklődőket. Már a nyitó Fractal Universe műsorára is szépen megtelt a középső terem. A franciák a tavalyi Rhizomes of Insanity című lemez dalait prezentálták fél órában – már ami belefért ebbe a rövidke időbe. Stílusban ez állt legközelebb a headliner vonalához, s bár ők is progresszív technikás death metal-t játszanak, itt azért több a prog, amiről hangulatilag a késői Cynic vagy, mondjuk, a Soen jutott eszembe. Bár lehettek volna hangosabbak, jól, arányosan szóltak. Kíváncsi voltam, hogy a lemezen hallható szaxofon élőben lesz-e, de gépről megoldották. Műsor közben a frontember lejött egy kicsit riffelni a közönség közé. Itt még megtehette, mert bár gyűlt a nép, szellősebben voltunk. A Masterpiece’s Parallelism vagy a Flashes of Potentialities gyorsan meggyőztek, és mentem is lemezt vásárolni.
Átszerelés alatt leviziteltük a merch pult bőséges kínálatát. Meglepő, hogy tudnak normális áron is árulni. Hanghordozók 4-6 ezer forintos áron mentek, de hasonló összegért adták a pólókat is. Ezek mellett felvarrók, kitűzők, sőt, kottafüzet is kapható volt. Obscura sör sajnos nem… Mire visszaértünk, már el is kezdődött az Obscura-főnök, Steffen Kummerer által vezetett Thulcandra műsora. Ennek a formációnak lényegében az a célja, hogy az egykori svéd black death legenda, a Dissection örökségét vigyék tovább. Azt hiszem, ezt méltó módon teszik, és jól meg is oldják. Emlékeim szerint hat dalt játszottak. Volt a The Second Fall, a Black Flags of Hate, a végére maradt a Frozen Kingdom és a Spirit of the Night kettőse. Mind északi stílusban, helyenként a korai At the Gates is beugrott. A fagyos témákat megfelelően egészítette ki a kék, néha sárga fény és a kevés füst, ami a látványt erősítette. Szívesen hallgattam volna még őket tovább, és a hangerőt is feljebb csavartam volna, de így is élmény volt a műsoruk.
A Henri Sattler vezette God Dethroned death metalja is beleillett az összképbe. A kisebb-nagyobb szüneteket leszámítva már ők is 30 éve alkotnak. Bár sosem voltak első számú kedvenceim, értékelem a tevékenységüket, és koncerten is meggyőzőek tudnak lenni. A régebbi dolgaikat mindig is jobban kedveltem, ám számítani lehetett rá, hogy főleg a tavalyi LP, az Illuminati dalai lesznek majd terítéken. Kezdtek is a címadóval, majd a Book of Lies következett. Itt már rendesen megdörrent a hangcucc. Az új dalokban észrevehető már egyfajta dallamosodás, ami oda vezet, hogy helyenként az Amon Amarth és a darkos Tiamat dolgai jutottak róluk eszembe.
Henri énektémáit kiválóan színesítette a gitárosok vokálja, de nálam a prímet egyértelműen Michiel van der Plicht dobos vitte színes, dinamikus, halálosan precíz játékával. Nem véletlenül az egyik legnagyobb német hangszergyártó cég támogatott ütőse (az Obscura-s Sebastian Lanser-rel egyetemben). A régebbi No Man’s Land , Escape Across the Ice vagy a Nihilian kegyetlen pusztítása helyenként a legkeményebb, legkomplexebb Carcass dolgait idézte fel bennem. A 2000 előtti dalok közül a Villa Vampiria-n kívül mást nem is igen játszottak. Viszont volt még a Spirit of Belzebub és a Gabriel az újról. Összességében kevésnek éreztem az egy óra játékidőt…
És elérkezett az idő, hogy kedvenceink végre ne csak előzenekarként, rövidített műsoridővel (2016-ban a Death To All, két éve a Sepultura vendégeként), hanem főbandaként is deszkára léphessenek nálunk. Nem tudom, mennyire voltak fáradtak, de már ezt megelőzően egy hét alatt hét koncertet adtak hét különböző európai városban – és ez még csak a Diluvium Európa-turné eleje volt! Az intró után egyből a húrok közé csaptak és a The Anticosmic Overload alatt már be is állt a hangzás. Semmire nem lehetett panaszunk. A három gitárosnak megvolt a maga helye, de gyakorta pozíciót cseréltek, és a színpad két szélére kihelyezett dobogókon szólóztak, a rajongók nem kis örömére. Érdekes volt figyelni, hogy többen közelről videóra vették ezeket a jeleneteket. Nemhiába, volt mit nézni, hallgatni. Rafael Trujillo és Kummerer úr magas ívű, neoklasszikus gitárszólói, valamint Linus Klausenitzer basszusmágiája vonzotta a tekinteteket. Egyedül Sebastian Lanser dobos zseni maradt a háttérben, de ő a hangszere miatt nem is igen mozoghatott.
A Septuagint alatt beindult a ,,tánc”, amit a zenekar is értékelt. S bár a dalok többségét az utolsó, 2018-as anyag adta (The Secret Aeon, Diluvium, Mortification of the Vulgar Sun, Emergent Evolution…), sorban nyúltak vissza a korábbi dolgaikhoz: Vortex Omnivium a hármas, Universe Momentum a Cosmogenesis vagy Alone a Retribution lemezekről. Csaknem másfél óra múltán elérkeztünk az An Epilogue to Infinity-hoz, ami egyben a buli végét is jelentette. A srácok megköszönték az estét a jelenlévőknek, aztán levonultak. Pár perc után, eleget téve a közönség kérésének, még visszajöttek a Ten Sepiroth-ra, pacsiztak, kiosztottak egy pár pengetőt, és ezzel tényleg véget is ért ez a csodálatos este.
Hiányérzetem talán csak annyi lehetett, hogy hosszabb programot is kibírtam volna, hiszen amíg olyan dalok maradnak a tarsolyukban, mint a Centric Flow, az Incarnated vagy az Etherial Skies, úgy érzem, lehet hiányérzete az embernek. Így, a végére csak annyit jegyeznék meg: soha rosszabb zenei élményt nem kívánok magunknak!
Végh Tibor
Leave a Reply