Lunar Shadow: The Smokeless Fires (2019)

Buga B kollégához hasonlóan én is – szándékosan – egy kissé késve zárom le a tavalyi évet. Más szerkesztőségek és olvasóink Top 10-es listáiból csemegézve januárban legalább 15 lemezt hallgattam meg az elmúlt esztendő terméséből, kivétel nélkül olyan anyagokat, amelyek akkor elkerültek. Az elkövetkező napokban, hetekben négy ilyen album kerül nálam terítékre; remélem, lesz közöttetek olyan, akinek újdonságként ajánlhatom ezeket a figyelmébe.

Első versenyzőnk a német Lunar Shadow, akik 2014-ben alakultak. A hangszeres szekciót a kezdetektől ugyanaz a négy muzsikus – Max „Savage” Birbaum szóló- és Kay Hamacher ritmusgitáros, Sven Hamacher bőgős, valamint Jörn Zehner dobos – alkotja. Egyedül a frontember posztján történt személycsere: a Triumphator EP-t (2015) és a Far from Light debütalbumot (2017) feléneklő Alex Vornam-ot tavalyelőtt Robert Röttig váltotta, vagyis a jelen cikk tárgyát képező lemezen már az ő hangja hallható.

Átlagéletkorát tekintve is fiatal csapatról beszélhetünk, a legidősebb Birbaum a maga 31 évével, aki egy személyben a csapat dalszerzője és szövegírója is. Hogy pontosan honnan származnak, nem sikerült kiderítenem: első lemezüket Dortmund közelében, a másodikat viszont Lipcsében vették fel, és mindkét anyag az olasz Cruz del Sur kiadó gondozásában látott napvilágot.

Műfaji besorolása szerint a Lunar Shadow epikus heavy metalt játszik, számos témáját a sci-fi és fantasy, többek között Tolkien és Robert E. Howard világából meríti. A képlet azonban ennél bonyolultabb, ugyanis Birbaum-ék zenéje jócskán kilóg a Manowar, Manilla Road, Brocas Helm, Visigoth, Atlantean Kodex és hasonló zenekarok által kijelölt keretek közül. Legalábbis az együttes tavalyi alkotása, amelyet egyesek előszeretettel rokonítanak az angol Dark Forest és az amerikai Idle Hands muzsikájával; maga Birbaum pedig olyan csapatokat nevez meg legfőbb inspirációs forrásaiként, mint a gót rock egyik éllovasaként számon tartott Fields of the Nephilim, illetve az egykori Dissection, akik viszont a dallamos black/death metalban jeleskedtek.

Az első szó, ami eszembe jut az album dalai, és konkrétan a nyitó Catch Fire hallatán, az az útkeresés. Az égő fahasábok ropogását és egy Chopin-es, zongorás intrót követően a dal power metalnak indul, ám a ritmus szinte azonnal thrash-esen felpörög, a későbbi tempóváltásokat fülbemászó gitármelódiák szövik át, az ének is dallamos – meggyőző kezdés.

Madárcsicsergéssel, akusztikus gitárral folytatódik az előadás (Conajohara No More), a színhely Aquilonia, Conan fantáziavilágának mitikus királysága. A dal a líraiság és a középtempó között egyensúlyoz. Kedvenc szerzeményem azonban a darkosan, gótosan, penge-vékony gitárokkal, hangsúlyos basszussal elővezetett Roses, amelyet egy borzongatóan ínycsiklandó refrén koronáz meg. A szerzeményt tényleg furcsa mutáns: az időnként súlyosabban megdörrenő gitárok tartják a kemény oldalon, egyébként viszont nagyon húzna a szimpla rock felé. Abszolút slágernóta.

Nemcsak a Roses-ben, hanem más nótákban is a hangzás, a hangulat és maguk a dalszövegek is a lélek legsötétebb bugyrait, a határtalan fájdalom hasadékát nyitják meg a hallgató előtt. Úgyhogy a Lunar Shadow legújabb lemezén hallható muzsikát legalább annyira nevezném dark, mint power vagy epikus heavy metal-nak.

Max Birbaum

A Pretend az album zongorára épülő, vonósokkal díszített lírai dala, amely kivételesen kevésbé jön be. Annál inkább a Laurelindórenan, amely első blikkre a német (Helloween, Blind Guardian), illetve a finn melodikus power vonalat követi, másodikra azonban már sokkal komplexebb, virgázósabb, többszöri tempóváltáson áteső, egyéni arculattal bíró szerzemény. Nyitódallama az első hallgatást követően sokáig nem ment ki a fejemből, de a záró melódia is hasonlóan fogós, pluszpontokat érő megoldás.

A több mint nyolcperces Red Nails (For the Pillar of Death)-ben a szinte végig pörgő kétlábdobra kaptam fel a fejem, persze itt is a melódiákon van a fókusz, plusz nagyon jól kijön a párhuzamos gitármunka, illetve a szimultán gitár- és basszusszólam. Az ilyen hosszabb kompozíciókkal egyértelműen a progresszivitás vizeire kormányozza lélekvesztőjét az ifjonc legénység.

Ahogy azt Birbaum, a banda zenei idegközpontja egy interjúban elárulta, a Red Nails és a Laurelindórenan (más néven Lórien, a Középfölde-mitológiában az erdei tündék királysága, jelentése ebben a formájában „az éneklő arany völgye”) meglehetősen régi, csaknem tízéves dalok, a Roses viszont a legfrissebb szerzemény, Max mindössze néhány héttel a stúdiózás kezdete előtt fejezte be, és két másik nótát le is hagyott miatta az albumról. „Jörn, a csapat dobosa majdnem megölt, amiért egy teljesen új dalt kellett megtanulnia ilyen rövid idő alatt, haha!”

Robert Röttig

Hét tétel szűk háromnegyed órában: éppen egészséges dózis egy ilyenfajta muzsikából (az albumot záró Hawk of the Hills egy kicsit már sok volt a végére). Ugyanakkor nem lehet panaszunk a változatosságra, és emlékezetes megoldásokból sincs hiány, úgyhogy a magam részéről bizalmat szavazok a fiúknak, és addig is, amíg – sejthetően jövőre – megérkezik a Lunar Shadow újabb alkotása, megismerkedem a csapat korábbi anyagaival.

Ami viszont rossz hír azok számára, akik élőben is le szeretnék tesztelni a zenekart, hogy a fiúk nem viszik túlzásba a koncertezést. Olyannyira nem, hogy erre az évre mindössze két fellépést vállaltak be: az egyiken már túl is vannak (Hammer and Iron Festival, Essen, Turock, január 18.), a másikra pedig augusztus folyamán kerül sor a schlotheimi Party.San Open Air-en. Ez utóbbi, úgy tűnik, egyben a banda utolsó koncertje is lesz.

„Nem titok, szinte minden interjúban elmondom, hogy nem szeretek élőben játszani – nyilatkozta Max Birbaum. – Nem igazán szeretek utazni, sokáig távol lenni az otthonomtól. Minden koncert, amit az elmúlt két évben adtunk, azért volt, mert úgy éreztük, tartozunk ezzel a rajongóinknak. Jelenleg ott tartok, hogy már annak a puszta gondolata is elképzelhetetlen számomra, hogy színpadon állok és gitározom. A helyzet folyamatosan romlott, és mára eljutottam oda, hogy fontosság tekintetében a szellemem épségét kell az első helyre sorolnom. Ezért a közelmúltban hivatalosan is bejelentettük, hogy augusztus után többet nem lépünk fel élőben.”

Ettől függetlenül a The Smokeless Fires egy jól sikerült anyag, szorítok nekik egy hasonlóan ütős folytatásért.

A cikk szerzője: Coly859 további cikk
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*