Feltételezem, hogy ha egy ismert, kedvelt, uram bocsá’ népszerű együttes vezetője, fő arca „arra vetemedik”, hogy szólólemezt készítsen, akkor annak minden bizonnyal az az oka, hogy felmerült ötleteit nem valósíthatja meg anyazenekarában, kilógnak annak koncepciójából, zenei világából, viszont az illető mindenképpen ki akarja adni magából azokat. Valószínűleg ez motiválta Kirk Windsteint (is), amikor elhatározta, hogy szólóalbummal rukkol elő. Az sem mellékes, és ezt Kirk sohasem rejtette véka alá, hogy a ’70-es évek nagyjainak (Black Sabbath, Led Zeppelin, Thin Lizzy stb.) rajongója, ergo produkciójának zenei világa simán belőhető ennek függvényében. Namármost a végeredmény nem feltétlenül ilyen lett.
Kirk Windstein az elmúlt két év folyamán, több részletben rögzítette a szövegcentrikus, zeneileg pedig a főszereplő egész pályafutásából merítő dalokat, amelyeken a dobok és az effektek kivételével minden hangszert ő játszott fel. A ritmusokért Duane Simoneaux felelt. „Először az az ötletem támadt, hogy készítek egy akusztikus lemezt, de az nagyon közhelyes lett volna” – vallotta be Kirk. – „ Semmi bajom az ilyesmivel, de millióan csináltak már hasonlót. Viszont jó ideje bennem van, hogy elő kellene rukkolnom valami lágyabbal: akartam is, és szükségem is volt erre. Ez a személyiségem, a zenészi énem egy másik oldala. Ezt az albumot magamnak készítettem. Ugyanakkor nem mondom, hogy nincs benne Kirk Windstein-súly, mert akadnak nagyon is súlyos részei. De, még a legdurvább riff is olyasmi, amit a Crowbar stílusába nem igazán lehetne beleépíteni. Meg tudom érteni, ha pár Crowbar-rajongónak nem jön majd be, de azért remélem, hogy tetszeni fog az embereknek.”
Szavai abszolút helytállóak, az anyagnak köze sincs a Crowbar mázsás riffelésen alapuló világához, de még a Down-hoz sem. Talán a nyitó címadó tétel gyömöszölhető be a Crowbar világába, a többi azonban nem. Egy „ihletett állapotban” lévő zenész alkotása a lemez, egy kellemes, nyugodt hallgatnivaló, se több, se kevesebb. Mélyre hangolt, tonnás riffek sehol nincsenek (jobban mondva alig), akusztikus részek is csak módjával, és valóban, a végeredmény Kirk egy másik személyiségét, zenei oldalát tükrözi. Elkövettem azt a hibát, hogy első hallásra leírtam az albumot, de aztán úgy voltam vele, hogy „ez így nem állapot”, fussunk neki újra és újra. Módszerem bejött, és ha nem is döntött le a lábamról, és forradalmian újjal sem találkoztam a hallgatások alkalmával, a ráfordított idő meghozta gyümölcsét.
Egy fárasztó, kimerítő nap után kellemesen el tudja lazítani, meg tudja nyugtatni a hallgatót a korong, Kirk valóban képes dallamokra, ahogy azt többek között a Hollow Dying Man-ben, a Once Again-ben, a The World You Know-ban, vagy a Toxic-ban reprezentálja. Mi több, a The Healing egy instrumentális szerzemény. De miért is írt volna egy Crowbar jellegű anyagot, annak tényleg semmi értelme sem lett volna. Ahogy elmondta, azért idén jelent meg a korong, mert most tudott elegendő időt szakítani rá, holott korábban eszébe sem jutott, hogy szólóalbumot készítsen. Mindazonáltal semmiféle előzetes zenei koncepció nem vezérelte, csak meg akarta mutatni magából mindazt, amire eleddig nem volt lehetősége. Nem a súlyosságra akarta kihegyezni az anyagot.
A lemez végére egy kiváló Jethro Tull-feldolgozás, az Aqualung került fel, ezzel is a végeredmény személyes jellegét, élét kidomborítva. Ehhez Kirk annyit fűzött hozzá, és emiatt tulajdonképpen nem nevezhető meglepetésnek, hogy mindig is nagy rajongója volt a bandának, az Aqualung lemez pedig gyerekkora óta az egyik kedvence. Mindig is tetszett neki a dal felépítése, a szerkezete egy picit sem szokványos, a közepén a rendkívül hosszú, de nagyon emlékezetes gitárszólóval. Magát a feldolgozást amúgy egy spontán ötlet vezérelte, és ha nem lett volna elégedett a végeredménnyel, inkább egy saját szerzemény került fel volna a helyére.
Muszáj megemlítenem, hogy Kirk hangja semmit nem kopott az évek során, azon kivételek sorát erősíti, aki jobban énekel, mint 20-30 éve, illetve a hangterjedelme is nagyobb lett, igaz, ez nem azt jelenti, hogy bármikor elénekli Eric Adams vagy Bruce Dickinson témáit, de az ezernyi koncert megedzette a hangját. Hozzáteszem, orgánuma védjeggyé vált a szakmában, ahogy a nevezett úriembereké, Ozzy-é, Dio-é (R.I.P.), Klaus Meine-é, vagy Rob Halford-é is.
Mindent egybevetve, Windstein egy korrekt, jó albumot szállított le, amelyet viszont semmiképpen nem Crowbar (vagy Down) mércével kell mérni. Nem, ez egy muzsikus önálló, önmaga számára készített produkciója, egyfajta szellemi megtisztulásként is aposztrofálható. Én azt mondom, hogy Kirk (és a Crowbar – nem titok, a muzsikus és csapata is komoly kedvenceim) rajongói nyugodtan adjanak neki egy esélyt, tegyenek vele egy próbát, nem fogják megbánni. Legalábbis szerintem.
Válasz írása