A ’80-as évek közepe óta jár át hozzánk Szlovákiából koncertekre. A bulik közönsége és a zenészek is jól ismerhetik, ha máshonnan nem, hát pirosra (vagy másmilyen színűre) festett kecskeszakálláról. Ahogy az az itt következő interjúból is kiderül, Kecka tényleg fanatikus metalrajongó, akadályt nem ismerve gyűjti a relikviákat és a kedvenceivel közös fotókat.
Kérlek, mutatkozz be röviden az olvasóknak!
A nevem Horváth Jozef (József) aka Kecka – így mindenki ismer. A ’60-as évek legvégén születtem Dunaszerdahelyen, és jelenleg is Szlovákiában élek. 50 éves vagyok, még kimondani is rémisztő. Jelenleg nincs munkám, de életem során mindenfélét dolgoztam. Szingli vagyok, nincs családom, van viszont egy öcsém és az anyám, a fater öt évvel ezelőtt meghalt. Úgy is mondhatnám, hogy csak a RnR-nak élek. 🙂
Mikor és hogyan kerültél kapcsolatban a heavy metallal? Mely csapatok, lemezek voltak az első kedvenceid?
Körülbelül 13 éves lehettem, amikor először hallottam az Edda Művek zenekart, akiket már rég nem követek. 🙂 Ez volt az első találkozásom a rockzenével, majd 14 éves koromban kaptam kézhez az első négy hard&heavy bakelitet, már nem tudom, kitől, de arra emlékszem, hogy a Black Sabbath, a Motörhead, az AC/DC és az Iron Maiden egy-egy albuma volt. Akkoriban a Maiden és a Motörhead volt a nagy kedvencem, akiknek a koncertjére a ’80-as évek közepén sikerült is eljutnom Pestre.
Már akkoriban is inkább Magyarországra jártál át koncertekre, vagy Szlovákiában is volt azért metal élet? Ha igen, főleg mely városokban?
Akkoriban főleg Magyarországra jártunk át bulikra, nálunk akkoriban nem nagyon voltak ilyen bandák, vagy ha igen, nem emlékszem rájuk. 🙂 Pozsonyban voltak csak koncertek, máshol nem, de ott is csak a ’80-as évek közepétől.
Te magad is aktívan zenélsz. Mikor kezdted, és milyen hangszeren játszol?
Először ’87/’88 táján játszottam egy thrash bandában, de már nem tudom, mi volt a nevünk. 🙂 Aztán a ’90-es években jött a Jumpin’ Monkeys, egy Pantera/Suicidal Tendencies/RHCP-ötvözet crossover formáció, ott énekeltem, ha azt, amit csináltam, egyáltalán annak lehet nevezni. 🙂 Az első csapat, ami tényleg figyelemre méltó volt, 2000-ben alakult. Na3to-nak hívták, és rap metalt/crossovert játszottunk.
2007-ben következett az Ameno nevű HC/thrash banda, ami sajnos csak rövid ideig, talán két évig működött. Velük mindössze egyetlen számot rögzítettünk a stúdióban. 🙂 Az utóbbi három évben pedig egy Motörhead tribute zenekarban énekeltem, de már annak sem vagyok a tagja. Hogy mit hoz a jövő, még nem tudom: vannak terveim a zenéléssel kapcsolatban, de majd meglátjuk.
Ma mely együttesek a legnagyobb kedvenceid?
Slayer, Exodus, Suicidal Tendencies, Biohazard, Agnostic Front, Destruction… és még sorolhatnám. Nagy thrash, death, hardcore, punk fan vagyok, az extrém zenéket kedvelem. 🙂
Minden idők tíz legjobb lemeze számodra?
Slayer: Reign in Blood
Exodus: Bonded by blood
Testament: The Legacy
Living Death: Protected from Reality
Destruction: Eternal Devastation
Sodom: Agent Orange
Sick Of It All: Just Look Around
Biohazard: Urban Discipline
Madball: Set It Off
Agnostic Front: Cause for Alarm
Persze többet is tudnék írni, de most hirtelen ezek jutottak eszembe. 🙂
Milyen más műfajokat, irányzatokat hallgatsz még?
Szeretem a hardcore, grindcore, crust, punk, ska, reggae, indusztriál zenéket, sőt, lehet, hogy sokan csodálkozni fognak, de imádom a korai, ’80-as, ’90-es évekbeli rap bandákat is. 🙂
Nagy koncertre járó vagy: hány bulin voltál tavaly?
Nem tudom, nem számoltam. Cirka százon, de lehet, hogy többön. Plusz a Brutal Assault fesztivál, ahová minden évben megyek.
A fesztiválokat vagy a klubkoncerteket részesíted inkább előnyben?
Utóbbiakat, ott jobb az atmoszféra.
Más országokba is elutazol egy-egy koncert kedvéért?
Mi az, hogy! Ha van valami olyan, ami érdekel, nincs kecmec, azonnal megyek. 🙂 Magyarország, Ausztria, Csehország, Németország, Lengyelország…
Mi volt tavaly a legnagyobb koncertélményed?
Na, ez elég nehéz kérdés… Az összes, amin voltam, haha!
Azon kívül, hogy régi olvasója vagy a Rattle Inc.-nek, én mindenekelőtt onnan ismerlek, hogy fanatikusan készíted a közös fotókat kedvenc muzsikusaiddal. Mikor kezdődött ez a szenvedélyed?
Ez a fotózkodás, ha jól emlékszem, a ’90-es évek elején kezdődött. De akkoriban még rendes fényképezőgépünk sem volt… 🙂
Mi a lényeg ezekben a találkozásokban: a fotó vagy a dedikálás? Esetleg beszélgetsz is a zenészekkel?
A legfontosabb az, hogy ha lehet, tudjak váltani egy pár szót a kedvenceimmel. Dedikáltatni a CD-t, és ha lehetséges, fotó is készüljön rólunk. Vannak olyanok is, akik nem szeretnek fényképezkedni. 🙂
A dedikált CD-k, fotók mellett egyéb, különleges relikviáid is vannak a muzsikusoktól?
Igen: backstage pass-ok, dobverők, gitárpengetők. Fanatikus pengetőgyűjtő vagyok, folyamatosan gyarapodik a gyűjteményem.
Először legutóbbi két „közös” kalandunkra kérdezek rá, aztán jöhetnek a sztorik. A Sacred Reich tagjai a koncert után nem jöttek ki a backstage-ből, neked mégis mind a négyükkel van fotód, ráadásul nappali fényben. A buli előtti délután vagy másnap sikerült őket elkapnod?
Ja, már délután odamentem a buszhoz, rajtam kívül mások is voltak még ott. Nagyon fain arcok voltak, mindent dedikáltak, fotózkodtak, nem volt semmi para.
A Cavalera tesók is gyorsan visszavonultak a koncert után a turnébuszba. Te mégis együtt pózoltál Igorral. Ez hogy jött össze?
A Cavalera koncert előtt délután öt körül mentem oda a buszhoz. Taliztam is Max-szal és Gloriával, de a feleség nem engedte a fényképet. Igorral szerencsém volt: éjjel, a Dürer Parkban csípem el. Ott dedikált néhány srácnak, akik megvették a meet&greet-et, én pedig hozzájuk csapódtam. Úgyhogy nekem is aláírt mindent, és engedte a fotót is. Jó helyen voltam jó időben. 🙂
És akkor jöjjön néhány különösen szerencsés, emlékezetes, kalandos történet!
Az egyik emlékezetes eset a ’96-os prágai Sepultura buli volt. A koncert után mindenkit kitereltek a teremből, én viszont dedikáltatni szerettem volna. Ezért megtudtam, hogy hol a buszuk, és odamentem. Ott álltak a szekusok, nem akartak odaengedni, így végül azt hazudtam, hogy meg van beszélve velük az interjú – persze nem volt. Így aztán odaengedtek. Ott még lazák voltak, nem volt meet&greet, mint manapság. Mindenki dedikált mindent, fotózkodott – Max Cavalerán kívül. Ő már akkor külön busszal utazott a fiával és a feleségével. A technikus készített róla fotót a buszban, de azért dedikálta a CD-t. Legalább lett róla fotóm, még ha nem is közös.
A másik ilyen sztori 2017-ben volt, a pozsonyi Helloween-turnén. Odamentünk az Arénához, ott álltak a buszok. Mondom, próbáljunk elcsípni valakit a zenekarból. Kijön egy csávó, mondja, hogy nincs itt a zenekar. Mondjuk, oké, összenéztünk, és nevettünk egy nagyot. Tudtuk, hogy a buszokon vannak, és ez a kötelező lerázós duma. 🙂 Nemsokára kijött Markus (Grosskopf), őt rögtön el is csíptük. Utána jött Kai Hansen), őt is. Hallottuk, hogy nyílik a busz ajtaja, Michael (Weikath) jött ki cigizni. Megijedt tőlünk, nem tudta, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy csak fotót meg autogramot. Hogy hogy kerülünk ide, kérdezte, Németországban ilyen nem fordulhatna elő. Szívta a cigijét, elég nyűgös volt, még látszottak rajta az előző esti parti nyomai. Hosszú könyörgés után végül dedikált, és fotó is lett, de nagyon nem akarta. 🙂
Közben megtudtam, hogy Michael Kiske nincs még itt, Prágában maradt, és vonattal jön majd. Ezen az infón felbátorodva visszamentünk a vonatállomásra, és láss csodát, tényleg jött. Ott állt az állomás előtt a kis bőröndjével. Odamentem hozzá, kérdezi, hogy „te vagy a taxisofőr?”. „Nem, a nagy rajongód vagyok” – válaszoltam. 🙂 Mondtam, hogy csináljunk fotót… Oké. Olyan hideg volt, hogy a filctoll is befagyott, és a fotó sem sikerült, mert közben jöttek, és kitépték (Kiskét) a kezem közül. Jött az újabb infó, hogy este hatra érnek vissza az Arénához, úgyhogy én is visszamentem. Ez egy durva nap, gondoltam magamban. Az Arénánál találkoztam Németh Róbert barátommal (ő is nagy fan és nagy gyűjtő). 17.40 körül jött Andi és Michael, utóbbi megismert, és Robi segítségével végre a közös fotó is sikerült. Ha ő nincs ott, akkor fotó sincs, mivel közben az én gépem lemerült. Ezúton is köszönöm neki! 🙂
Azok közül, akiket személyesen is megismertél, ki volt a legjobb fej? És volt-e olyan, akiben csalódtál, mert, mondjuk, elutasító volt?
Szerintem Zetro Souza (Exodus) volt a legjobb fej. Nagyon jó arc, vele többször is találkoztam. Először még a Brutal Assault-on beszéltem vele, azóta mindig megismert. Brno-ban, 2014-ben már aludt a buszon, amikor felkeltette a technikusa, hogy kint várnak a rajongók, mire álmosan kijött, vakuk az arcába, de nem bánta. Neki számítanak a rajongók. Több olyan is volt, aki elutasítóan viselkedett, és mondta, hogy „no photo!”. Ez persze hangulatfüggő, mivel ők is csak emberek. 🙂 Neveket inkább nem említek.
Meg tudod saccolni, hogy körülbelül hány zenésszel, hírességgel van közös fotód?
Jó kérdés, az könnyebb lenne, hogy kivel nincs. 🙂 Nagyon kevés olyan zenésszel nincs, akivel még szeretnék. A legnagyobb kedvenceimmel több fotóm is van, de hogy összesen mennyi, arról fogalmam sincs. 🙂
Az idei évben mely lemezeket és koncerteket várod a leginkább?
Ez is fogós kérdés. Az új Body Count-ot mindenképpen, de van több is. A koncertek közül is a Body Count nagyon várandós. Plusz a Brutal Assault fesztivál, ahol idén például lesz Razor, akiket még soha nem láttam, de lesz ott még egy pár banda, amelyik érdekel: Nocturnus AD, Static-X stb.
Hát ez elég gáz egy életpálya…