Az osztrák Hollenthon neve leginkább underground berkekben cseng ismerősen, három nagylemezük és egy EP-jük jelent meg munkásságuk során. Zenéjüket népi motívumokkal, világzenei elemekkel tűzdelt poszt-apokaliptikus/szimfonikus halál metálként tudnám meghatározni. Ez a bizarrnak ható műfaji egyveleg meglehetősen jól áll össze a kezük alatt, egységes produkciót tesznek a hallgató elé.
A zenekar elnevezése egy alsó-ausztriai kirándulóhely nevének átiratából ered, amelyet Höllentalnak, azaz Pokol-völgynek hívnak. A közreműködő zenészek Mike Gröger dobos, Elena Schirenc, aki a női vokálokért és a szövegekért felel, valamint a zenei „agy”, Martin Schirenc gitáros, basszer, billentyűs, énekes, zeneszerző, tehát mindenes, akit a szemfülesebbek a Pungent Stench-ből is ismerhetnek.
A Domvs Mvndi az első kiadványuk, amely már az első percekben nyilvánvalóvá teszi, hogy a megszokottól eltérő, egzotikus utazásra kalauzol el bennünket. Az egész albumot belengi egyfajta középkori hangulat, egy pestisjárvány-pusztította Európa víziója. Az egyszavas angol címek mellett ódon, latin alcímek sorjáznak, a koponyákkal és csontvázakkal – tehát a halál jelképeivel – teletűzdelt borító pedig csak ráerősít a fenti érzésre. A zenei elemek között gregoriánt, közel-keleti motívumokat, távoli, törzsi énekeket éppúgy felhasználnak, mint például a skót dudát. Ezt a sokszínű dallamvilágot Martin nagyzenekari hangzással spékeli meg, amelyhez emlékezetes gitárriffeket is ír. Nagy ívű énekkari megoldások, epikus hangvétel, szokatlan, de roppant hatásos muzikalitás repít bennünket a dögvész sújtotta tájon át…
A nyitó Enrapture – Hinc Illae Lacrimae vastag gitárjaira pakolt vészjósló szimfonikus részek és kórusok borzongató érzést keltenek, főleg, ha nagyobb hangerőn hallgatjuk. Schirenc hörgésével és riffjeivel horrorisztikus szimbiózisban élnek együtt a fúvósok és vonósok, amelyeket a dal utolsó harmadában szinte az őrületig fokoznak. Felkavaró, mégis valami csodálatos disszonancia rejlik a mélyben. A rézfúvósok nem pihennek: a Homage – Magni Nominis Umbra is velük nyit, majd a müezzin (eredeti arab változatában muaddzin) imára hívó szavai után iszlám zenei világ bontakozik ki, amelyre mázsás, orkesztrális death metal telepszik. Törzsi dobokat, csörgőt, gitárnyűvést követően az amerikai őslakosok éneke érkezik Vestige – Non Omnis Moriar címmel.
Az indián témákkal erős kontrasztot mutat a román stílusban épített katedrális boltívvel összekötött pillérei alatt felcsendülő, szerzetesi énekekkel operáló Lure – Pallida Mors. A lemez legrövidebb szerzeménye az instrumentális Interlude – Ultima Ratio Regum, amelyben megszólal a Skót-felföldre oly’ jellemző duda, megidézve a hajnali, ködös tájon az angolok ellen készülő William Wallace-t és a hozzá csatlakozó klánokat. A hatodik dal a Reprisal – Malis Avibus, amely tulajdonképpen maori harci metal. Indulószerű a Premonition – Lex Talionis, visszatér a gregorián díszítés, illetve a domináns fuvolaszó mellett egy romantikus, Ridley Scott által 1985-ben rendezett fantasy moziból, a Legendából bevágott effekteket is felvonultat. Megszólal benne a történet főgonoszát játszó Tim Curry, akinek a filmből kiollózott hangja, játéka jól passzol a nóta hangulatához. Az ötletes megoldások szokatlan, de működő egyveleget alkotnak.
Ami azonban különösen közel áll hozzám, az a lemezt záró, csaknem kilencperces remekmű, az Eclipse – Vita Nova. Minden erényt felvonultató, monumentális opusz ez, amely magában hordozza a Hollenthon esszenciáját. Elena, Martin felesége remekül adja elő a rá kiosztott témákat, éneke engem helyenként a Dimmu Borgir Gateaways dalában szereplő női vokálra emlékeztet, csak kevésbé erőszakos kivitelben. Ezen felül itt sokkal nagyobb hangsúlyt kap a gyengébb nem szerepe, Elena még egy kimondottan szelíd részt is elénekelhet. A hölgy jól működik együtt multihangszeres férjével, aki csodálatos gitárszólókkal kápráztat el, főként az epikus himnusz utolsó két percében.
Egyesek a Therion, míg mások a Haggard zenéjével érzik rokonnak a Hollenthon világát. Egyik véleményt sem cáfolom, de bennem – igaz, csak távoli párhuzamként – a Rotting Christ Rituals című alkotása is felmerült. Természetesen az osztrákok zenéje a véleményektől függetlenül teljesen egyedinek mondható. Mind a négy anyaguk birtokában bátran kijelenthetem, hogy Martin Schirenc zenekarának számomra legjobb alkotása ez a második, 2001-ben napvilágot látott With Vilest of Worms to Dwell mellett. Különleges zenei utazásra nyitottak számára erősen ajánlott! 😉
Huhú nagyon jó lemez, gőzöm sincs milyen stílus, miről szólnak a dalok, de a megjelenésétől velem van, évente bekerül a fülesbe, megunhatatlan. Ez a Pungent-es ürge olyan szépen telibe szólózza a lemezt hogy el is fogyott az ötlet a többi lemzre, kár.
Köszi hogy írtál róla.
Jöhetnek a Pungent írások-)