Évzáró lemezkritikák

Sokan sokféle módon zárnak le egy évet, mi is megtettük ezt a Rattle oldalain a szerkesztőség Top 10-es lemezlistáival, és évösszegző cikkeinkkel, de úgy érzem, én még adós maradtam 3+1 olyan album ismertetőjével, amelyekről mindenképpen szerettem volna írni, de magukban talán nem állnának meg egy-egy külön cikk témájaként, hiszen underground együttesekről van szó. De lássuk, melyek is ezek az albumok!

Ty Morn: Istor

A Ty Morn debütáló lemeze, az Istor még 2019 márciusában jelent meg, és mivel első albumról van szó, nem csoda, ha a név ismeretlen a legtöbbünk számára. A projekt mögött egyetlen ember, az Angliában élő Aron Biale áll, ő írta az összes dalt, sőt, a gitár-, a basszus- és a szintetizátortémákat is ő, illetve rengeteg vendégzenész játszotta fel. Már az a tény is megsüvegelendő, hogy valaki egyedül ekkora fába vágja a fejszéjét, bár nyilván ez még semmire nem jelent garanciát.

Nem szoktam borító alapján ítélkezni, de a lemezen feszítő (és egyébként nagyon szépen és hangulatosan megrajzolt) viking hajó akarva-akaratlanul a viking-power-folk metal irányzatot juttatta eszembe, és nem is kellett csalódnom, pontosan ilyesmi keveréket kaptam egy kis jó öreg, klasszikus heavy metallal fűszerezve a Manowar-Queensryche-Dio-Helloween vonalon haladva, legendákat és mítoszokat megidéző szövegekkel.

A nyitó Reign of the Hunter lendületesen indít, ráadásul kellően dallamos – pont így kell kezdődnie egy power metal albumnak, az egyik kedvencem a lemezről. A következő két szám (Hey, Poseidon és Dire Where We Stand) szintén nagyon rendben van, mindkettőnél kellemes, fülbemászó a refrén, könnyen felidézhető, karakteres mindkét szerzemény. Azonban sajnos a negyedik számtól lendületét veszti az album, a Fall on Your Sword, a Language of Beasts és a King of Dishonour mind-mind lassabb, komótosabb dalok, amelyekben minden van, csak power metal nincs. Ezek a pillanatok leginkább egy ötlettelen, vérszegény Manowar-ra emlékeztetnek.

Szerencsére azonban a Bring Forth the Night adrenalin-fröccsként szolgál, jó kis tempós darab a klasszikus Helloween-vonalon, csakúgy, mint a Harvest of Souls, amiben szintén a Helloween hatása köszön vissza. Ígéretesek a riffek, de aztán valahogy ellaposodik a dal, ebben sokkal több volt. Sajnos az utolsó számnál megint behúzza hősünk a kéziféket, szép lassan csordogál a Hunt Leviathan, hogy egy pillanatra ismét erőre kapjon, de akkor pedig jön egy Doors-os orgonafutam, amivel engem végképp elvesztett a banda, komoly hiányérzet maradt bennem.

Összességében ígéretes a Ty Morn bemutatkozása, bár úgy gondolom, egy EP-vel jobban jártunk volna, masszívabb anyag születhetett volna. 2020 tavaszán jön az újabb album, akkor meglátjuk, mennyi muníciója maradt magányos dalszerző hősünknek.

Decadence: Six Tape

A második album előadója, a Decadence nevű svéd duó előző lemeze (Undergrounder) is szerepelt már hasábjainkon. Számomra az volt az első találkozás a csapattal, bár underground zenekartól meglepő módon meglehetően gazdag repertoárral rendelkeznek, és mind hozzáállásukkal, mind pedig kompromisszummentes zenéjükkel belopták magukat a szívembe, így most már komoly elvárásokkal, a még jobb folytatásban reménykedve ültem le meghallgatni új albumukat, a Six Tape-t.

Nos, azt kell, hogy mondjam, sajnos az előző lemezt nem sikerült felülmúlnia a bandának. Vannak kellemes, nagyon lendületes szerzemények az albumon (Six Tape, Latex Rituals, Red Facade Hotel, Exposure), amelyek erős darabok, kellő agresszivitással megfűszerezve, de a többi nóta elég közepesre sikerült. Töltelékszámoknak talán erős lenne nevezni őket, de önmagukban egyáltalán nem kiemelkedők, egy-egy erősebb refrén sokat dobott volna rajtuk, mert egyébként zeneileg nehéz rajtuk fogást találni. Ha valamiért ajánlani tudom nektek az albumot, az két dolog: a fentebb említett, nyers thrash számok, illetve Metallic Kitty rendkívül dühös előadásmódja, ami miatt az egyik kedvencemmé vált a női előadók között. Mindenképpen látni szeretném őket koncerten, talán a zenéjük is jobban működhet nem annyira steril körülmények között.

Critical Defiance: Misconception

A harmadik lemez, amit szintén egy underground együttestől szeretnék ajánlani, számunkra egzotikus helyről, Chiléből érkezett. Ők a Critical Defiance, akik kedvenc műfajomban, old school thrash-ben utaznak, és debütáló albumukon, a Misconception-ön fényesen bizonyítják, hogy alaposan megtanulták a leckét.

A félresikerült borítóra borítsunk fátylat, de ha túltesszük magunkat ezen a vizuális környezetszennyezésen, akkor a Desert Ways című első számmal máris jó helyre kerülünk. Kellemesen bólogatós a nyitány, viszont egy kicsit hosszúra nyújtják az előjátékot, mert az énekes csak a harmadik percben szólal meg, viszont a hangjával tovább fokozza az old school hangulatot. Érezni, hogy még nincs teljesen a helyén, de látok/hallok benne fantáziát, előbb-utóbb meglesz az a saját hang. Aztán innentől nincs megállás, elsöprő lendülettel záporoznak ránk a thrash-szerzemények, és hiába hallani a felvételeken, hogy több gyermekbetegséggel is küzd még a banda, összességében nagyon masszív és nyers anyagot kapunk a képünkbe, olyan érdekességekkel megspékelve, mint például az 507 című szám, ami instrumentális és meglepően groove-os cucc.

Aztán megint jönnek a remek riffekkel kitömött darabok sorban egymás után, így azt kell mondanom, hogy ez számomra a tavalyi év thrash debütálása, a srácokban komoly potenciál rejlik, izgatottan várom a következő dobást, amivel ha sikerül szintet lépniük a produkció minőségét illetően, főleg hangzás szempontjából, akkor még bármi lehet belőlük.

Andralls: Bleeding for Thrash

Eredetileg három bandára akartam felhívni a figyelmeteket a tavalyi évből, de még az utolsó pillanatban szembe jött egy szintén 2019-es album, ami bár egy régóta, a kétezres évektől működő bandától származik, minden szempontból egy visszatérésnek lehetünk fül- és szemtanúi. A visszatérés nemcsak azt jelenti, hogy a banda ismét aktív, hanem azt is, hogy visszatértek a gyökereikhez, vagyis a jófajta brazil thrash-hez, és milyen jól tették! Már a legelső nóta, a We Are the Only Ones megadja az alaphangot, és a lendület végig kitart az albumon. Szóval, aki egy kicsit nosztalgiázni szeretne, próbálja ki, kellemes meglepetésben lesz része.