Izraelt egyre erőteljesebb színnel jelölhetjük a metal térképén: az innen származó Melechesh és a jelenleg is itt alkotó Orphaned Land után a Black Sachbak is nemzetközi színvonalú szereplővé vált, és bekapcsolódni látszik a műfaj globális vérkeringésébe.
Tegyük rögtön hozzá: megérdemelten. Két évvel ezelőtt véletlenül bukkantam rá magánkiadásban megjelent bemutatkozó albumukra (itt írtam róla), ami nemcsak nekem tetszhetett, hiszen a folytatás már a Combat Records égisze alatt látott napvilágot. Ám hiába a nagyobb hátszél, úgy alakult, hogy a tavaly februári anyag megjelenésének híre csak most, 2020 elején jutott el hozzám.
„Keleten a helyzeten változatlan” – mondhatnám, hiszen a csapat (amely nevével részben parodizálja, részben megsüvegeli a Black Sabbath-ot) ez alkalommal is a tőlük korábban megismert, hardcore-ral kevert thrash-sel kedveskedik nekünk, ám azért van néhány újdonság. Egyrészt a basszusgitáros posztján történt változás: Yuval Rozin helyett tavaly óta Cyrill Kravtsoff penget a bandában, azt viszont nem tudtam kideríteni, hogy az új lemezen is az ő játékát halljuk-e. Valószínűleg nem, hiszen mint említettem, az anyag már februárban megjelent. Így ezt az albumot is a 2013-as No Pain, No Gain-t megalkotó négyes – Rozin mellett Eliran Balely énekes, Dor HaShamen Plaut gitáros és Hadar Salingre dobos – jegyzi.
A másik, hogy míg az előző lemez a maga 22 perces játékidejével inkább EP hosszúságú, ez alkalommal egy 42 perces alkotást kapunk, amely jóval nagyobb lehetőséget nyújt a hangszeres tudás megvillantására és az egyes témák kifejtésére. Utóbbi persze nem feltétlenül pozitívum: azt kell, mondjam, hogy a Tel-avivi kvartettnek jobban állnak a szélvészgyors, másfél-kétperces nóták, az ezeknél kétszer hosszabb szerzemények, amelyekből jó néhányat találunk ezen a korongon, időnként egyhangúságba fulladnak. A kereken tucatnyi nótából legalább három-négy simán lehagyható lenne, amitől csak előnyére változna, töményebb, izgalmasabb lenne az anyag.
A szöveges intró, az album címe és egyes dalcímek alapján akár koncept lemeznek is gondolhatnánk az izraeliek második anyagát. „2131-ban járunk, a Föld kietlen pusztasággá változott. Harc folyik a vízért, az élelemért, blablabla, az emberiség egyetlen reménye a Black Sachbak.” Ezt követően robban be a Race and Wealth alapriffje, amely fölött megvadult bögölyként száguldozik a gitár hangja. Balely néhány sort dallamosan énekel, többek között ez különbözteti meg produkcióját a sima hardcore thrash üvöltözéstől.
Plaut díszítései és szólói, Rozin kiállásai, előtérbe tolt villanásai is élményszámba mennek – ezek azok, amik az előző album egy lélegzettel előadott szerzeményeibe kevésbé fértek bele. Mindezek együtt azt eredményezik, hogy a …vs. the Future jóval közelebb áll a metalhoz (és távolabb a banda másfajta, konkrétan punk-gyökereitől), mint a No Pain, No Gain.
Nem említenék meg külön minden nótát, csupán a legjobb, legemlékezetesebb tételeket emelném ki. Kedvenc dalom egyértelműen az Nsp – Fly, amelynek dallamos refrénje alatt hasonlóan melodikus, óóóó-zós háttérvokált hallunk. A harmadik perc végén vált a riff, ami már a szám végére tartogatott nánánánáná-zásnak készíti elő a terepet, de addig még van egy kis „Not! Not! Not!” kórus, egy kis váp-suváp, plusz némi 280 kilométer/órás száguldás… Sachbak-ék legjobbja ever.
A The Michael Jackson Job – hasonlóan az előző lemez Soher című dalához – ismét csak egy paródia. Dobbal indít, metal riffeléssel folytatódik, de aztán funky-ba, majd Jacko Black or White című dalának elferdítésébe csap át. A csaknem hétperces Feast of Aurora a lemez leghosszabb szerzeménye, amit azonban sikerült kerek egésszé összerakni: talán itt a legjobb a basszus, de a dallamos ének és a zabolátlan, virtuóz gitárjáték is az anyag egyik legjobbjává teszi. Végezetül talán a Fight Against Sobriety kívánkozik még az album húzónótái közé: itt a dallamos ének-bridge sikeredett emlékezetesre, plusz a gitár is nagyon jó, de ezt már megszokhattuk. 🙂
Ami számomra, és talán az együttes számára is kérdés, hogy melyik úton haladnak tovább: a No Pain, No Gain direktebb, hardcore-osabb megközelítését veszik alapul, vagy a hosszabb, komplexebb nóták felé mozdulnak el. Mindkettőnek van létjogosultsága, úgyhogy tényleg kíváncsi vagyok, mivel rukkolnak elő legközelebb. Addig pedig, aki élőben is kíváncsi rájuk, március 22-én nézheti meg őket Prágában az Atrophy előzenekaraként.
Leave a Reply