Anvil: Legal at Last (2020)

Ó igen, a jó öreg Anvil, az egyik örök kedvenc zenekarom. A mai napig tisztán emlékszem az első találkozásunkra: még valamikor a kétezres évek elején, a „leghangosabb rockmagazin” egyik kazetta(!)mellékletén volt szerencsém hallani a Race Against Time című dalt a bandától, és ennek a súlyos, ízig-vérig metal nótának nagyjából egyetlen percre volt szüksége ahhoz, hogy elkötelezett rajongót faragjon belőlem. Kismilliószor meghallgattam, annyira megbabonázott, hogy a válogatáson szereplő többi zenekarra, úgy rémlik, hogy nem is voltam kíváncsi. Az első teljes lemez, amihez végül sikerült hozzájutnom, a 2001-es Plenty of Power volt, rá is kattantam ahogy kell, és innen már csak egy lépés volt, hogy a haveri kör egy jelentős részét is megfertőzzem a csapat zenéjével.

Sok vidám emlékem fűződik hozzájuk, ilyen például az a felejthetetlen születésnap, amikor egy üveg whiskyvel és az akkor frissen beszerzett Plugged in Permanent lemezzel hangolódtunk rá az esti bulira. Mondhatom, elég komoly kis hepaj kerekedett a dologból, ami végül egy remekül sikerült léggitár-vetélkedőben csúcsosodott ki, amit az egyik kedvenc kocsmánkban prezentáltunk a nagyérdeműnek, a hely büszkeségét, a vadiúj biliárdasztalt színpadként használva. A rögtönzött produkciónak meg is lettek a maga eredményei: egy ájulás-közeli állapotba került pultos lány és egy örökre szóló kitiltás a vendéglátóipari egységből. Talán mondanom sem kell, hogy másnap már újra ott evett bennünket a fene…

Minden egyes alkalommal, amikor az Anvil-hez hasonló, „korosodó” kedvenceim új lemezt adnak ki, egyetlen kérés szokott megfogalmazódni bennem: csak még egyet! Az immár 63 esztendős Lips Kudlow gitáros/énekes vezette bandával kapcsolatban szerencsére eddig rendre meghallgatásra találtak az imáim, olyannyira, hogy kimondani is furcsa, de idén már a tizennyolcadik albumuk jelent meg, Legal at Last címmel.

A lemezt nyitó és egyben címadó dal rögtön egy remekbe szabott, tempós, vérbeli Anvil-zúzda, a csapat legszebb hagyományai szerint. A felszabadult hangvétel nem a véletlen műve: köztudott, hogy a csapat hazájában, Kanadában legalizálták a kannabisz fogyasztását, és ennek a jeles eseménynek a tiszteletére a fiúk bizony nem voltak restek egy valóságos örömódát írni. Úgy gondolom, a banda rajongói nem lepődnek meg különösebben ezen a dolgon, hiszen Lips-ék mindig is erősen kenderbarát társaság hírében álltak; nyilván nagy megkönnyebbülésként érte őket, hogy többé már nem kell tinédzserek módjára a helyi dílereket hajtaniuk a napi betevőért.

Hasonló témát boncolgat a középtempós Nabbed in Nebraska is, bár a szöveg itt már egy jóval meredekebb helyzetről mesél. Történt ugyanis, hogy a csapat buszát lemeszelték a rendőrök, és a fiúknak bizony bőven volt okuk az aggodalomra, mert hát a zsebük nem éppen szárított juharlevelekkel volt kibélelve… Szerencsére így utólag már csak nevetnek a történteken, mi több, még egy remek kis dallal is megemlékeztek a kutyaszorítóból való sikeres kikecmergésről.

A Chemtrails akár a címadó nóta ikertestvérének is nevezhető, zenei értelemben mindenképpen, bár ez a dalcím azért egy kicsit meglepett. Bízom benne, hogy csupán egy újabb humorizálásról van itt szó, és nem vénülő fejjel kezdenek el felülni mindenféle abszurd összeesküvés-elméletnek. Mondjuk, bánom is én, felőlem úgy hülyülnek meg, ahogy akarnak, amíg ilyen gyilkos nótákat tudnak írni. Ezzel szemben a lassan menetelő Plastic in Paradise már egy valós, és meglehetősen égető problémával foglalkozik. És ha már a belassult dalok kerültek szóba, muszáj megemlíteni a Gasoline című tételt, az egész album egyik legsúlyosabb darabját. Az ilyen beszteroidozott doom-döngölésekben mindig is erős volt a csapat, és bizony ezúttal sem okoztak csalódást ezen a téren.

Akik csak felületesen ismerik a zenekar munkásságát, azok hajlamosak úgy gondolni, hogy mindegyik lemezük ugyanolyan, és aki hallotta az egyiket, az az összeset ismeri. Ennek a megállapításnak kétségtelenül van némi valóságalapja, hiszen a zenekar tényleg egy jól behatárolt zenei világban mozog, ám az igazi rajongók tudják, hogy az összes albumnak igenis megvan a maga sajátos karaktere, és a legtöbbre azért fel szokott kerülni egy-egy kakukktojásnak nevezhető nóta is. A friss szerzemények közül számomra a Glass House című darab az, ami egy kissé kilóg a többi közül, persze egyáltalán nem rossz értelemben. A riffek természetesen itt is odavágnak, ahogy mindig, viszont a súlyos zenének érdekes kontrasztot adó, Lips-re eddig nem kifejezetten jellemző melankolikus énektémák már valódi újdonságot jelentenek. Nagyon jól áll nekik ez a dal, remélem, sok hasonlót fogunk még hallani tőlük.

Az I Am Alive az egyik kedvencem az albumról: egy jó kis Ted Nugent stílusú riff, egy Saxon-os füttyentés, és már indul is a rock and roll! Hát kell ennél több? Nekem nem igazán. Amúgy nem ez az egyetlen áthallás az albumon, a When All’s Been Said and Done riffjei hallatán például csak azok nem kiáltanak Black Sabbath-ot, akik még életükben nem hallották a Lord of This World című klasszikust, a Bottom Line-ról pedig elég, ha annyit mondok, hogy nem csak a címe emlékeztet az UFO Rock Bottom-jára. Akadnak ugyan hasonlóságok, ez kétségtelen, de ezeket én nem szívesen nevezném nyúlásnak, szerintem szimplán csak arról van itt szó, hogy ezek a régi zenék a hosszú évek során már olyan mértékben gyökeret vertek a fiúk agytekervényeiben, hogy időnként óhatatlanul is megmutatkozik a hatásuk egy-egy új szerzeményben. Vagy akár úgy is mondhatnám: a vérükben van a metal.

A zenekarnál régi hagyomány, hogy a lemezborítóra mindig egy üllő kerül, nem ritkán valamilyen viccesnek mondható helyzetben. Ez a koncepció hol jobb, hol pedig gyengébb eredményre szokott vezetni, ez a mostani, vízipipás megoldás valahol a kettő között van. Azért viszont egyértelműen piros pontot érdemel a csapat, hogy ismét sikerült egy alkalomhoz illő, alliteráló lemezcímet kitalálniuk.

Bárhogy is próbálom, egyszerűen képtelen vagyok elfogultság nélkül véleményezni az Anvil zenéjét. Kereshetném a gyenge pontokat, előcitálva, mondjuk, Lips erősen korlátolt hangterjedelmét, vagy a megújulásra való hajlandóság hiányát és hasonlókat, de eszem ágában sincs ilyet tenni, inkább csak simán élvezem az új dalokat. Végre itt az új lemez, boldogság van, lehet nyomatni a léggitáron a király riffeket, szólókat, vagy akár be lehet ülni a képzelt dobszerkó mögé, hogy megpróbáljuk tartani a tempót Robb Reiner-rel (nem fog menni). Kaptunk egy friss, gyilkos Anvil anyagot, ennél többet nem is kívánhatnánk. Ja, egyvalamit talán mégis: jövőre egy újabb gyilkos Anvil albumot!