Egyik cikkünkhöz (már nem emlékszem, melyikhez és személy szerint kitől) érkezett kommentként az a megállapítás, miszerint minden, ami friss, ami rendhagyó, és ami új irányt szabhat a műfajnak, alulról, az undergroundból érkezik. Jórészt egyetértek ezzel a kijelentéssel, már csak azért is, mert a világsztárrá vált bandák is egy alagsori vagy egy garázsban kialakított próbateremből indultak. Ott szökkent szárba egy különleges hangzás, irányzat vagy filozófia, aminek köszönhetően aztán milliók szerették meg őket. A mainstream pedig már egyértelműen nem a kísérletezés terepe, ott a kemény munkával megszerzett pozíció őrzése a cél.
Ugyanakkor alapvető kérdés, hogy a heavy metal világában mikortól számít valami mainstream-nek. Fogalmam sincs, és nem is hiszem, hogy lenne erre egyértelmű meghatározás. Az Aerosmith, a Kiss, a Metallica, a Guns N’ Roses, a Pearl Jam zenéjére pályafutásuk egy bizonyos pontjától egyre szélesebb tömegek lettek nyitottak. Népszerűvé, sőt, divatossá váltak, mert sokak által szerethető zenét játszottak, s onnantól ennek a hatalmas, ám nagyon heterogén rajongóbázisnak az igényeit (is) szerették volna kielégíteni. Ha nem ezt tették, az időlegesen zsákutcába vihette a csapat karrierjét. Ugyanide vezetett, ha ezt tették, de rosszul mérték fel az igényeket, és mivel tőlük nem ezt várták kedvelőik, számos korábbi fanatikusuk fordított hátat nekik. Itt most persze végig a Metallica-ra gondolok… 🙂
Vagyis aki már a felső ligában játszik, az nem újít? Nem tudom, mennyire számított bármikor is mainstream csapatnak például a Sepultura, ők szerintem annak idején elég nagyot durrantottak a Roots album törzsi ritmusaival. Más kérdés, hogy ezzel el is értek egy olyan út végére, ahonnan – közösen – már nem volt tovább. Nyilván lehetne még példákat hozni arra (többek között a Paradise Lost-ét vagy az In Flames-ét), amikor egy már ismert, népszerű, valamilyen szinten befutott csapat irányt váltott, egy új oldalát mutatta meg, amivel régi rajongókat vesztett, és újakat szerzett magának.
Az én megállapításom azonban nem ez, hanem az, hogy nagyon is könnyű csalódni egy olyan zenekar új albumában, amelyik korábban már letett valamit az asztalra, akit megszerettünk, megszoktunk valamilyennek, és aki jó eséllyel túl van már pályafutása csúcsán. Tipikusan ilyenek a régi klasszikusok hosszabb-rövidebb kihagyás után megjelentetett visszatérő albumai, vagy csak simán az újabb kori sorlemezei. Számomra meglehetős csalódás volt a Vendetta, az S.D.I., vagy a Xentrix legutóbbi anyaga, de a 21. századi Satan-t és Metal Church-öt sem nevezem már jó szívvel az „én bandám”-nak.
Úgyhogy mindig félve vágok bele az ilyen „reneszánsz”-albumok meghallgatásába. Szerencsére kellemes meglepetések is érnek: a Possessed, az Acid Reign, a Sacred Reich és az Exumer tavalyi, vagy a Psychotic Waltz idei albumának is tudtam örülni, minden hallgatás után egyre jobban.
Ezzel szemben egy underground banda bármikor tud az újdonság erejével hatni: tiszta lappal indul, nincs előélete, nincs mihez hasonlítani első, szélesebb körben terjesztett albumát. Ha jó, akkor jó. Ha pedig nem annyira jó, az sem okoz komoly csalódást, mert hát mihez képest is csalódnánk benne. Legfeljebb összességében állapíthatjuk meg, hogy „tizenkettő egy tucat”, de ezek közül a jellegtelen produkciók közül legalább ki tudnak ragyogni azok az anyagok, amelyek hosszabb-rövidebb ideig kellemes perceket szereznek nekünk.
Ha megnézzük szerkesztőségünk tagjainak tavaly év végi Top 10-es listáit (itt), azokon számos underground, akár első lemezes csapat nevével találkozhatunk. A sajátomon konkrétan négy olyan zenekar is szerepel, akikről korábban még csak nem is hallottam. Csalódásként a kollégák pedig olyan zenekarokat neveztek meg, mint a Tool, a Manowar, a Blind Guardian vagy a Rammstein – csupa nagy név.
Ti hogy látjátok ezt? Tényleg az újaké a jövő, és a régi nagyok már csak igyekeznek a felszínen maradni, vagy azért időnként még ők is képesek kiemelkedő teljesítményre?
Leave a Reply