A Laibach mint intézmény

Nemrég a Summoning első két lemezének ismertetőjében azt állítottam, hogy Ausztria nem zenei nagyhatalom. Nos, Szlovéniára ez hatványozottan igaz, viszont a délszláv országból származó (Trbovlje város) Laibach nagyobb sikereket aratott a világban, mint bármelyik nem-mainstream zenét játszó osztrák csapat, és mondhatni, ők a leghíresebbek a velünk szomszédos országból. És hogy miért ezt a címet adtam cikkemnek? Mert a szlovén brigád több mint egy egyszerű zenekar, zenéjük csak egy szeletét képezi igen komoly és tartalmas koncepciójuknak. Igaz, hogy mondandójuk fő csatornája a muzsika, amelyen keresztül közlik gondolataikat a világról, de emellett más területeken is alkotnak: erős a vizuális formátum, rengeteg film is készült, amelyekhez különböző módon kapcsolódnak, valamint számos klipet is forgattak, ahol megjelennek azok a külsőségek, szimbólumok, amelyek jól prezentálják látásmódjukat, továbbá performanszokat, előadásokat is tartottak, kiadványokat szerkesztettek, de legtöbb koncertjük is felér egy színházi előadással. Ezek összessége adja a Laibach savát-borsát.

A Laibach-ot nem csak zenekarként aposztrofálják, hanem művészeti csoportként is, ami így is van, ráadásul az együttes tagja az NSK-nak (Neue Slovenische Kunst), ami ugyancsak egy művész-társulat. Mondhatjuk, a kettő egy és ugyanaz. Mivel a szlovén brigád mondandójának középpontjában a legújabb kori történelem és az aktuálpolitika áll, veszélyes vizekre eveztek, de minden ellenük intézett támadást sikeresen kivédtek, ezért nagy elismerés jár nekik, függetlenül attól, hogy az ember egyetért-e az adott témáról alkotott véleményükkel. Gondolkodásmódjukat figyelembe véve azért is mondhatom azt, hogy kemény fába vágták a fejszéjüket, mert pár évet „lehúztak” a volt Jugoszláviában, ami, mint tudjuk, a szocialista rendszer egyik országa volt, és ezen a területen nem (sem) igazán tolerálták a szabad véleménynyilvánítást. Sosem jártam az azóta nem létező országban, így pontosan nem tudom, milyen lehetett ott élni, de azt azért itthon is rebesgették, hogy a keleti blokk országai közt Jugoszlávia volt a legszabadabb. Ám ott is vigyázni kellett, hogy mit mond és tesz az illető. A rendszerváltás, illetve Jugoszlávia széthullása után, főleg a délszláv háborút követően, szlovén állampolgárként már nekik sem kellett aggódniuk kinyilatkoztatásaik miatt…

Rengeteg konkrétumot lehetne írni a Laibach-ról, hihetetlenül sok információ áll rendelkezésre róluk, de én inkább egy személyesebb hangvételű írást hagynék az utókornak. Megpróbálom megfogalmazni a gondolataimat a zenekarról, arról, hogy nekem mit jelent a munkásságuk. Ebben a zene lesz a legfontosabb, de egy kicsit kitérek a külsőségeikre is.

A Laibach diszkográfiája igen bő, 1980-ban alakultak, első lemezük 1985-ben jelent meg, úgyhogy nem tegnap kezdték az ipart. Nem állítanám azt, hogy minden lemezüket maradéktalanul kedvelem, de minden albumukon találhatók gyöngyszemek, valamelyiken kevesebb, valamelyiken több. Vannak olyan műveik, amelyeket inkább elő sem veszek, néhány viszont óriási kedvencem. Nehéz a zenéjüket kategorizálni, heavy metalnak semmiképpen nem nevezném, de felsorolni is nehéz, mely stílusokból ollózták össze egyéni muzsikájukat. Akkor mégis mit keresnek itt? Azért, mert metal-jegyek is bőven fellelhetők munkásságukban (Jesus Christ Superstar), mindig is elismeréssel nyilatkoztak a műfajról, és rengeteg olyan zenekarra voltak hatással, akik a fémzene térképén pozicionálták magukat. A Rammstein például le sem tagadhatná, hogy ki volt a tanítómesterük, de még a Laibach által használt kereszt-motívumot is lenyúlták a szlovénoktól. Ám minden másolás ellenére a Laibach egyáltalán nem orrolt meg a németekre, sőt, a tagok örültek neki, hogy inspirálták a Rammstein-t, akik nagyobb közönség elé vitték az általuk kitalált zenét.

Industrial, industrial metal, martial industrial, synthpop: ezekkel a megjelölésekkel találkozhatunk, ha fellapozunk egy Laibach-cikket. Ami leginkább jellemző a szlovénokra, az a rideg ipari-zenei ritmusokra épülő, wagneri befolyású klasszikus muzsikának a militarista indulókkal való ötvözése. Nekem azok a stúdióalbumaik jönnek be leginkább, ahol ezek a jegyek a legerősebbek, így nálam az Opus Dei, a NATO, a Jesus Christ Superstar, a Lei It Be, a Kapital és a Macbeth számítanak favoritnak, de a Volk is sűrű vendég a lejátszómban. Sajnos a techno vonal nekem nem pálya (van azért kivétel), ezért például a WAT kiesik a pikszisből, de nem feltétlenül azért, mert túl sok az elektronika: egyszerűen nem tetszik. A nagyon korai munkáikat pedig kiforratlannak érzem, ezért nem hallgatom gyakran ezeket, de természetesen ez csak az én szubjektív véleményem.

Amiről a legtöbben ismerik az együttest, az nem más, mint zseniális átdolgozásaik különböző pop- és rockdalokból, amelyek nem szimpla cover-ek, mivel a számokat alaposan a maguk képére pofozták, és ezáltal teljesen új dimenzióba helyezték ezeket. Példának okáért a Queen One Vision-je (Geburt Einer Nation) vagy az Opus Life Is Life-ja (Leben Heißt Leben) német nyelven előadva sok embernél ki is verte a biztosítékot, mivel a militáns/ipari zene mellett a szövegek felsőbbrendűséget hirdető faj-elméletére (?) akár a nácikkal való szimpatizálást is rásüthetnénk, ám szlovén barátaink nem csinálnak mást, mint a totalitárius eszmék veszélyeire akképpen hívják fel a figyelmet, hogy belebújnak a szélsőjobboldal bőrébe, teljesen azonosulva az ideológiájukkal. Szenzációs álca. Máskor pedig azt sütötték rájuk, hogy kommunisták. Igen, néha azok is, mert egy jó színész átlényegülve játssza a szerepét. És ez az extremitás nem csak ebben a két dalban jelentkezik, hanem végigkíséri egész munkásságukat. Idézet a zenekartól: „Ha mi nácik vagyunk, akkor Hitler festőművész volt.”

Az irónia is egy élesre töltött fegyver a Laibach kezében, a Status Quo In the Army Now dalából egy háború- és katonaságellenes szörnyeteget gyúrtak, ami az egyik vezérfonala a NATO-t cinkelő és kigúnyoló albumnak. Erről a műről kiemelkedik még a The Final Countdown (Europe) és a 2525 című beat-sláger (Zager and Evans) átirata, valamint nagy favoritom, a War című nóta, aminek az eredetije is egy őskövület (The Temptations).

A Rolling Stones Sympathy for the Devil számának egy egész EP-t szenteltek több verzióval, és nem tudom eldönteni, hogy melyik változat a legjobb (most éppen a Who Killed the Kennedys a favorit). Csak a Tiamat-feldolgozás vetekszik ezekkel. A Jesus Christ Superstar album talán a legmetalosabb (és milyen furcsa, egyben kritika az intézményesített vallásoknak) Laibach-opusz, nem véletlen, hogy ez az egyik abszolút kedvencem tőlük: a Webber musical főcímdalának interpretálása elképesztően jó, olyan monumentális témákkal és kórusokkal pakolták tele a nótát, hogy az eredeti „kismiska” ehhez képest. A többi tétel sem mondható gyengébbnek, a God Is God egy opera/metal ötvözetből álló lavina, a The Cross eredetije Prince-szerzemény, ami számomra egy semmi, de a Laibach ezt is úgy felturbózta, hogy el sem hiszem, mekkora dal lett belőle, a Message from the Black Star-ban pedig olyan gitárriffek hasítanak, hogy kezdő metal-együttesek belepirulnak. De az összes dal remekmű erről a korongról.

A művészcsoport átdolgozás-mániája nem a Sympathy for the Devil EP-ben, és nem is a NATO-ban tetőzött, hanem másik nagy kedvencemben, az 1988-ban megjelent Let It Be-ben, ami (majdnem, mert a főcímdal nincs itt) egy az egyben a Beatles zenekar teljes nagylemeze „laibachosítva”. Baromi kíváncsi lennék, hogy mit mondanának az angol zenészek erről a rideg, kíméletlen ipari komplexumról, ha hallották valaha is. Biztos furcsa (gomba)fejet vágnának. 🙂 A Two of Us zsenialitásba hajló operás énekével, az I Me Mine ultra-nyomasztó zenei témáival (kiegészülve Milan Fras pince-mély és borzongató hangjával), az I’ve Got a Feeling monoton ütemeivel, megspékelve torzított gitárral és közönség-énekléssel hatalmas zenei élményt nyújtanak. De ha valaki azzal vádolná Ivan Novakékat, hogy csak szétgányolják ezeket a beat-klasszikusokat, akkor hallgassa meg az Across the Universe-t, mert ennél ragaszkodtak az eredeti verzióhoz (értsd: nincs semmilyen durvulás, nincs elektromos hangszer), de úgy ám, hogy egy érzelmi töltetű bomba robban a dalban, az originálisnál sokkal nagyobbat. Gyönyörű a női ének benne. Szóval, ilyet is tudnak, ha akarnak. Mindent el tudnak játszani.

A végére hagytam a Macbeth nagylemezt, amit nem szokás dicsérni, de nekem nagyon bejön. Gyakorlatilag egy instrumentális tétel az egész, és ha jellemezni akarnám zeneileg, nagy bajban lennék, mert nem is tudom, minek nevezzem. Az ipari komolyzene elnevezés áll talán a legközelebb hozzá, de ebben sem vagyok biztos, annyira eredeti és furcsa az egész mű. Mindenesetre nálam favorit, a többi nem számít.

Itt le is zárnám a cikket, ha nem piszkálná a csőrömet a zenekar/művészi csoportosulás kényes része, a külsőségek fontossága. Mint már kitértem rá, a Laibach előszeretettel „bújt bele” különböző szélsőséges politikai rendszerek bőrébe, imígyen bemutatva a diktatórikus irányítás gonoszságait. Milan Ras védjegyének számító fejfedője és katonai zubbonya, kiegészülve a többiek által hordott tiszti egyenruhákkal, valamint oldalra fésült szőke hajukkal elég „erős hatással” bírtak, így nem véletlenül kerültek a támadások kereszttüzébe. Albumborítóik, koncertplakátjaik is a különböző politikai mozgalmakra utalnak, ez is művészetük része, így erről is gondoljanak az emberek, amit akarnak. Nem is érdemes a továbbiakban feszegetni a témát, mindenki azt a véleményt fogalmazza meg róluk, amit jónak lát; szerintem remek munkát végeztek azon a téren, hogy miként kell a közízlést lesokkolni, a szemeket felnyitni. Én egyértelműen az ő oldalukon állok, de szerintem sokan nem értik meg, mi is valójában az igazság ebben az egész színjátékban. A zenét pedig még annyira sem érdemes támadni, úttörők voltak, és kész. De nem vörös nyakkendőben és nem is horogkeresztes karszalagban.