A self-titled albumok után egy újabb izgalmas témára bukkantam: ahogy a napokban átrágtam magam az amerikai Tyrant zenekar nem túl vaskos diszkográfiáján, két alkalommal is belefutottam úgynevezett hidden track-eket tartalmazó tételekbe. Erről aztán néhány hasonló meglepetés-dalocska is eszembe jutott, amelyekhez az elmúlt évtizedekben szerencsém volt, és egy kicsit utána is olvastam a témának.
A köznyelv és a szakirodalom több mindent is ebbe a kategóriába sorol. Például az együttesek által a lemezeken (állítólag) elhelyezett titkos üzeneteket, amelyek lassítva vagy gyorsítva, esetleg visszafelé lejátszva nyernek értelmet. Ezekkel itt most nem szeretnék foglalkozni.
A hidden track-ek divatja nagyjából a CD térhódításával egy időben terjedt el. Nem mintha egy bakelitlemezre vagy egy műsoros kazettára – egy kis szünet közbeiktatásával – ne lehetett volna felvenni ilyen nótákat. Mi ennek a játéknak a célja? Mert hogy játékról van szó: az egyik fél, a zenész elrejt valamit, de nem annyira, hogy a másik, a hallgató ne találja azt meg. „Nem árulom el, hogy ott van, te pedig véletlenül rábukkansz, és örülsz neki.” Nem véletlen, hogy az ilyen dalokat, dalfoszlányokat összefoglalóan Easter eggs-nek, vagyis húsvéti tojásoknak is hívják…
Kezdetben azonban még szó sem volt szándékosságról. Az ilyen „bónusznóták” egyes esetekben a felvett hanganyag maszterizálásának fázisában kerültek – mintegy véletlenül – a „szalagra”, vagy még akkor is ment a magnó, amikor a muzsikusok már csak maguk között hülyéskedtek, prüntyögtek valamit a gitáron. Egy biztos: az együttesek ezeket a dalokat nem tartották az albumra kerülő szerzeményekkel egyenértékűnek. Talán inkább az alkotás, a stúdiómunka időszakába engednek bepillantást, megmutatva, hogy mit dobtak – volna – ki a szemétbe, amit így viszont a rajongók is élvezhetnek.
Hogyan jelenhetnek meg ezek a húsvéti tojások az albumokon? Azt olvastam, hogy a bakelitlemezeket lehetséges dupla barázdával készíteni. Az egyik csapáson elindulva hallhatod a normál lemezanyagot, a tűt a másik vájatba helyezve juthatsz el a rejtett nótákhoz. Mivel a CD-k esetében erre nincs lehetőség, ott más metódusokat alkalmaznak. Például, a dalt egyszerűen lehagyják a számlistáról: a CD hátsó borítóján, mondjuk, nyolc szerzemény címét olvashatod, a korongon viszont legalább kilenc szerepel. Erre példa Ozzy Osbourne No Rest for the Wicked című albumán a Hero című dal, vagy a Corrosion Of Conformity Eye for an Eye lemezének „láthatatlan”, ám hallgatható plusznótája, a Fleetwood Mac-feldolgozás Green Manalishi.
Az ilyen, teljes mértékben önálló szerzemények általában a korong végén kapnak helyet, az Alice In Chains viszont két dal közé illesztett be egy bónuszt a Dirt című albumon: a hátsó borítón nincs nyoma, a God Smack és a Hate to Feel között azonban ott figyel a mindössze 43 másodperces Iron Gland, ami akár az utóbbi szám intrójaként is felfogható. Érdekesség, hogy a Slayer-es Tom Araya nemcsak társszerzője, hanem ordít is ebben a kompozícióban.
A másik, ennél is gyakoribb megoldás, hogy a meglepetésnóta a lemez utolsó „hivatalos” dalát és egy kisebb-nagyobb szünetet követően hangzik el, ráadásul úgy, hogy mindezek egyetlen track-ként szerepelnek az albumon. Így nem a számtöbblet, hanem a feltűnően hosszú játékidő árulkodik arról, hogy itt valamilyen bónuszra számíthatunk. A két szerzeményt elválasztó csend hossza pedig néhány másodperctől akár 21 percig is terjedhet. Mindkettőre a Kyuss szolgáltat remek példát két utolsó lemezén.
Olyan is előfordul, hogy a hidden track-et az első szám előtti szünetbe illesztik be (track 0 vagy Track One Audio/HTOA), a lejátszó ilyenkor automatikusan az első dalt indítja el, a rejtett nótához pedig manuálisan kell visszatekerni. Ráadásul az ilyen dalokat nem is mindegyik masina tudja lejátszani: érdekes, hogy egyeseket a számítógépek sem, másokat éppen hogy csak azok. Ezzel a megoldással többek között olyan bandák éltek már, mint az Evanescence, a The Gathering, a Kamelot, a Korn, a Mayhem és a Satyricon.
A példák felsorolásánál nem szeretnék visszamenni a Beatles-ig és a Rolling Stones-ig (pedig lehetne), maradnék inkább a hard rock/heavy metal műfajánál. Ennek a cikknek az apropóján jó néhány olyan, hidden track-et rejtő nótát gyűjtöttem össze, amelyet ismerek és esetleg még szeretek is, plusz egy pár olyat, amelyek a leírásuk alapján felkeltették az érdeklődésemet, de el kell mondanom, hogy ezek csak ritkán értékelhetők tényleges dalokként, vagy ha mégis, akkor abszolút nem passzolnak bele az előadó jól ismert zenei világába.
Ki tudja, miért, szinte minden, a témával foglalkozó cikkben megemlítik a Nirvana Endless, Nameless című „dalát”, mint a hidden track egyik legeklatánsabb példáját. Én eddig nem hallottam róla, pedig elég jól ismerem a szóban forgó album nótáit. A lemezt záró Something on the Way után előbb egy tízperces csend következik, majd felhangzik ez a több mint hatperces, kaotikus jam session-nek tűnő felvétel. Zeneileg a Bleach és a Nevermind korszakából is merít, és inkább borzalmas, mint hallójáratokat simogató muzsika.
Ha elindulunk a „szinte semmi”-től a „valami” felé, utunkat eleinte olyan ajándékok szegélyezik, mint a Queensryche Anybody Listening? című dalának (Empire album) végén – szünet közbeiktatása nélkül – hallható hullámverés, majd beszélgetés a háttérben, és végül egy tompa puffanás.
Az Orange Goblin Frequencies from Planet Ten albumának záró, 9.39 hosszú track-jéből hét percet tesz ki az utolsó hivatalos nóta, a Star-Shaped Cloud. Bő másfél perc után vad kocsmazaj hangzik fel, pénztárgép csörög, részegek danásznak – semmi értékelhető, de az legalább jó hangosan. 🙂
A Mastodon Pendulous Skin című nótája (Blood Mountain album) egy ötperces tétel, amelyet egy több mint negyedórás szünet követ, majd az anyagon vendégszereplő Josh Homme (Kyuss, QOTSA) olvassa fel a csapatnak írt „rajongói levelét”.
Marilyn Manson előszeretettel rejtett el dalrészleteket, zenefoszlányokat albumain: a Smells Like Children EP, az Antichrist Superstar és Mechanical Animals végén is hallhatunk ilyet, ám ezek csupán hangulatok: földöntúli zörejeket, torzított beszédet tartalmaznak.
A Monster Magnet Dopes to Infinity albumát nem a Vertigo zárja, hanem a Forbidden Planet című hidden track, amely körülbelül kétpercnyi szünet után indul, és két gitárral előadott, visszhangos, vibráló űrzenét tartalmaz.
A White Zombie Astro-Creep: 2000 albumán, a Blood, Milk and Sky-t és némi csendet követően egy hangulatában az említett dalhoz nagyon hasonló tételt kapunk: a Where The Sidewalk Ends, The Bug Parade Begins azonban inkább zenefoszlány, mintsem komplett nóta.
Annak idején már meséltem, hogy az Orange Goblin Time Travelling Blues-át műsoros kazettán vettem meg, amelynek B oldala mindössze egyetlen, több mint 13 perces szerzeményt tartalmazott. Örültem, és valami komplex különlegességre számítottam. Ám csupán az egyébként nagyon is jó címadó nótát kaptam bő hat percben. Nem is értettem, hová lett a maradék… A setlistet ugyan rámásolták a borítóra, de a Sober Up című rejtett nótát már nem vették fel a szalagra. Nem is baj, mert az egy jó hangulatú dalszerzés folyamatát örökíti meg. Egy hölgy, két fickó és egy akusztikus gitár… nem valószínű, hogy Goblin-nóta született volna belőle.
Imádom a Godsmack azonos című albumának záró nótáját, a Voodoo-t, amelyet körülbelül két perc kihagyás után egy hasonló hangulatú dobolós, kántálós, kissé álmos törzsi szertartás követ, amely hidden track-ként a Witch Hunt címet viseli.
A Black Sabbath Sabotage lemezén utolsóként sorra kerülő The Writ után egy honky-tonk zongorás kocsmadal, a Blow on a Jug szól körülbelül fél percen át a háttérből, amit sejthetően szintén Ozzy énekel.
Az Exodus The Atrocity Exhibition… Exhibit A albumának „utolsó” dala után jó tíz perccel a Bonded by Blood country változata (Bonded by Banjo vagy Banjoed by Blood) csendül fel. Sokkolóan hathat, amikor az ember otthon elfelejti kikapcsolni a lejátszót, és ezt kapja a nyakába. Hirtelen azt sem tudja, hogy mi van… Én is jártam már így hidden track-ekkel. 🙂
Az Overkill W.F.O.-ja a 11 hivatalos nóta mellett 88 extra track-et tartalmaz, amelyeken kettőt leszámítva semmiféle zene nem hallható. A 86. az úgynevezett „ghost track”, amelyben a csapat a Black Sabbath Heaven and Hell-jét adja elő fapados hangzással, kvázi próbatermi körülmények között.
A Guns N’ Roses The Spaghetti Incident? című feldolgozásalbumán, az I Don’t Care About You záró nóta után a Look at Your Game, Girl-t halljuk, amelynek érdekessége, hogy eredetileg, még 1967-ben a szektavezér Charles Manson énekelte.
A Metallica Garage Days Re-revisited EP-jének végéről jól ismerhetjük az Iron Maiden Run to the Hills-e elejének éktelenül hamis elbohóckodását; a Garage Inc. album első korongját záró The More I See (Discharge) után pedig Robin Trower Bridge of Sighs című dalának komótosan jammelős részlete hangzik el.
A Kyuss …And the Circus Leaves Town-jának „befejezése” és egy jó 20 perces szünet után még egy lírai, a csapattól meglehetősen idegen stílusú, a Nirvana-t idéző nóta is rejtőzik a korongon.
A Primus Antipop albumán, a Coattails of a Dead Man után bújik meg húsvéti tojásként a csapat The Heckler című dalának stúdióverzója, amely a tíz évvel korábbi Suck on This-en ugye már rajta volt – koncertváltozatban.
A Fight War of Words-ének záró tétele, a Reality, a New Beginning körülbelül 4.40 alatt lefut, ám a track több mint 13 perces; sejthető, hogy itt még valamilyen meglepetés vár ránk. És valóban: 9.45-nél egy újabb komplett nóta indul, a Jesus Saves, ami jóval halkabban, vékonyabban, gyakorlatilag demóminőségben szól.
És itt térnék vissza a bevezetőben említett két Tyrant-bónuszra, amelyek attól különlegesek, hogy az alkotók nem is egy, hanem több dalt, dalrészletet zsúfoltak bele a lemezek záró track-jébe. A Legions of the Dead és a Too Late to Prey utolsó dala is egyformán négy perc hosszú, a track-ek azonban, amelyekbe be lettek ágyazva, 13.19, illetve 14.07 percesek.
A Time Is Running Low-t előbb egy majd’ kétperces szünet, majd a csapat 1982-es demójának első két dala, a Free for a While és Leavin’ követi. Logikus módon, az Eve of Destruction után a másik két demós nóta, a gyors Heavy Steel és a lírai You Don’t Have to Sell Your Soul hangzik el. Érdekes megoldás, simán megtehették volna, hogy bónuszdalokként helyezik fel ezeket az albumokra.
A végére hagytam kedvenceimet. A Kyuss Welcome to Sky Valley-jának utolsó tételét, a Whitewater-t követően Homme-ék egy Lick Doo című, orgonás, csettintgetős, dúváp-ozós komolytalankodást eresztenek meg, ami ugyanakkor nagyon is profi produkció. A Danzig negyedik albumán pedig eredetileg a 66. track, valójában a hivatalosan az albumot záró Let It Be Captured után felhangzó 13. nóta az Invocation, amely egy folyamatos orgonahangra több szólamban ráénekelt kísérteties kántálás, démoni zsolozsma.
Ti is ismertek, kedveltek a lemezeken hasonlóan trükkösen elrejtett dalokat?
Leave a Reply