Három évvel ezelőtt abbéli aggályomnak adtam hangot, hogy a Jeff Scott Soto énekes, Ron „Bumblefoot” Thal gitáros, Billy Sheehan basszusgitáros, Derek Sherinian billentyűs, és Mike Portnoy alkotta formáció biztos csak egy lemez erejéig egyesíti erőit. (Eredetileg egész egyszerűen csak Apollo lett volna a nevük, a zene istene után, de miután kiderült, hogy ezen a néven már működött egy másik együttes is, így nevet kellett változtatniuk. Teljesen mindegy, hogy történt, ők a zene istenei.) Ahogy jelenlegi írásomból kiderül, ez, hál’ Istennek, nem így történt, ugyanis január 17-én, vagyis a mai napon már második lemezüket dobják piacra.
Megnyugodtam. Megnyugodtam? Talán lesz harmadik lemez is. Lesz harmadik lemez is? Most már ez a kérdés köröz a fejemben. Elárulom, számomra megérkezett a 2020-as esztendő első maximális pontszámmal jutalmazható alkotása, és noha első hallásra nem vágott úgy a földhöz, mint elődje, a harmadik hallgatás után már nehezemre esett a CD-t kivenni a lejátszóból. Rendszeresen pörgött az utóbbi időkben, mi több, az év végi 10-es listám egyik helyét is kibérelte, a végső helyezése majd a későbbi kiadványok függvényében dől el.
Ami biztos: nem hibáztak a „veteránok”, egy újabb mesterművet szállítottak le, mintegy „csuklóból kirázva”. Mike Portnoy szerint: „Stílus tekintetében ugyanazt az utat követjük, amit a bemutatkozó lemezen, de úgy érezzük, erősebb a végeredmény, egyszerűen azért, mert jobban ismerjük egymást. A Psychotic Symphony-n először dolgoztunk együtt, így a szituáció mindenképpen rejtett magában egyfajta kísérletezősdit. Most viszont már nemcsak a múltkori lemez felvételeinek a tapasztalataira támaszkodhattunk, hanem a sok turnézásra is. Magától értetődően jobb közöttünk az összhang.”
Azt kell, mondjam, igaza van a dobosnak. Mint mezei rajongó (firkász), úgy jellemzem az anyagot, hogy egyszerre súlyos és fogós, a szokásos „a dallamosabb részek még dallamosabbak, a súlyosabbak még súlyosabbak lettek” kliséket pufogtatva. Kezdem hátulról: az utolsóként elhangzó New World Today 16 percében thrash-es gyorsaságú ütemeket vezetnek elő, Sheehan brillírozik a bőgőn, a dal az „ebből az egy tételből egy zenekar egy teljes lemezanyagot tudna írni” iskolapéldája. Katarzis a köbön. De folytathatnám tovább a Fall to Ascend-del, a Resurrection Day-jel, a King of Delusion-nel, netán a Desolate July-jal, mindegyikre csak szuperlatívuszokat süthetnék el. Nem érdemes a nótákat kielemezni, netán az első anyaghoz hasonlítani, ez egy életképes és – nagyon remélem, hogy – hosszú távú kooperáció „végterméke”.
Amit például Derek Sherinian a billentyűn „klimpíroz”, az kizárólag a néhai Jon Lord játékához mérhető, ilyetén módon a (korai) Deep Purple hatása is abszolút tetten érhető a muzsikán. De a többiektől sem venném el a dicsőséget, hiszen a gitárok, a dobok roppant erővel, súllyal, változatossággal szólalnak meg, Jeff Scott Soto itt-ott rekeszt is egy keveset, egy biztos: az összkép lefegyverzi a hallgatót, és minduntalan az anyag újrajátszására ösztönzi. Most mondjam azt, hogy párhuzamként befigyel az Awake-korszakos Dream Theater is? De hát ez természetes, már csak Mike Portnoy személyéből kifolyólag is. A nyitó Goodbye Divinity ellenállhatatlan dallamai, refrénjei minimum hetekig a hallgató szürkeállományába fészkelik magukat, ahogy a Wither to Black-é is. Summa summarum: tökéletes, hibátlan lett az MMXX.
Zárszóként sok mindent nem tudok/akarok írni, amint már fentebb kifejtettem, 2020 számomra első albumát hallgattam végig az eltelt egy hétben minimum tízszer. Soha rosszabb évkezdést!
Leave a Reply