Ismerős érzés, amikor évtizedek múltával, régi kedvencünket hallgatva értetlenül csodálkozunk azon, hogy vajon mi tetszett benne annyira? Vagy a másik véglet, amikor egy elfeledett album visszaröpít megjelenése korába, és mai fejjel is csaknem ugyanazt halljuk ki belőle, ami egykoron vonzóvá tette? Saját tapasztalataim alapján mindkettőre tudnék példákat hozni, de emlékezni csak a jóra érdemes, így a második felvetés mentén, elsőre a Realm bemutatkozó lemeze, az Endless War jut eszembe.
A nyolcvanas évek legvégén és a kilencvenesek legelején a lengyel piaci illegális kazetták áradata valóságos Kánaán volt a friss és ritka zenék szerelmesei számára. Nem múlt el nap, hogy legalább egy-két kazi nélkül tértem volna haza. A 100-150 forintokért vásárolt, bizonytalan minőségű hanghordozók lassan fiókokat és polcokat töltöttek meg. Az sem zavart különösebben, hogy sokszor felcserélt sorrendben szerepeltek rajtuk a számok, ahogy az sem, hogy egy-két tétel olykor lemaradt róluk, vagy a szalag végére érve lekeverték a nótákat. Még a kazetták mechanikájának instabilitása sem tudta kedvemet szegni, hogy ne térjek be rendszeresen a metál zene városszéli paradicsomába. A „minyimun piac” standjai között – szinte semmi pénzekért – olyan csapatokat ismertem meg, mint a Sacrosanct, a Demolition Hammer, a Disharmonic Orchestra, a Dyoxen, a Hellhammer, a Benediction, a Poltergeist, az Incubus, a Paradox, a Realm… a sort hosszan folytathatnám. Néha pusztán a borító alapján választottam az elég népes felhozatalból, és ilyen ránézésre-alapon vettem meg a Realm albumát, az 1988-as Endless War-t is.
Akkor még nem tudtam, de most már igen, hogy ez egy Egyesült Államokbeli, konkrétan Milwaukee-i csapat első lemeze, amit két évvel később követett egy második, ami egyben az utolsó is volt: a Suiciety. A Roadrunner-rel kötött szerződésük értelmében még rögzítették egy harmadik album anyagának a nagy részét is, ez azonban a mai napig nem jelent meg. 1992-ben elvileg megszűntek létezni, de csak részben, mert egy név- és egy énekescsere után a hangszeres többség White Fear Chain néven zenélt tovább, és Visceral Life címmel még egy albumot is megjelentettek, a mi szempontunkból tényleg az utolsót. Ha úgy vesszük, a névváltoztatással együtt végül is 1997-ben ért véget a csapat történetének klasszikus korszaka – ami meglepetésszerűen, egyik pillanatról a másikra a mában folytatódik: egy Milwaukee-i Hall of Fame beiktatási ceremónia apropóján 2019 óta újra léteznek, újfent Realm néven. Sajnos az öröm nem lehet teljes: az egyik alapító gitáros, Paul Laganowski már nem érte meg a zenekar reneszánszát, 2017-ben meghalt.
Az Endless War minden ízében korának szülötte. Annak a kornak és évnek a gyermeke, amely olyan megjelenésekkel jellemezhető, mint a Coroner Punishment for Decadence-e, a Death Angel Frolic Through the Park-ja, a Sanctuary Refuge Denied-ja, vagy a Mekong Delta The Music of Erich Zann-ja, de ugyanekkor jött ki a South of Heaven, a Seventh Son of a Sevent Son és a Dimension Hatröss is. Egy nagyon erős év felhozatalába érkezett tehát a Realm debütálása, így nem is csoda, hogy a nagy durranások zaja csaknem elnyomta a tengerentúli csapat harci kiáltásait. Az album 1988-ban landolt a Living Death, a Mekong Delta és az Agent Steel zenéjével határolt, alapvetően német dominanciájú térségben, vagyis a thrash/progresszív thrash/technikás speed metál háromszög vonalain belül, a bázistól alig lőtávolságnyira, a speed metál felőli oldalhoz közelebb.
A zene tehát a technikás speed és a progresszív thrash muzsika ízléses keveréke, afféle hiányzó láncszem a Living Death és a Mekong Delta akkori albumai között. Ennek megfelelően, ha az énekhang magasságaiból alászállunk a hangszeres szekció világába, számtalan emlékezetes témát és váltást találunk odalenn: fifikás megoldások és jóféle tekerések szapora dinamikáját. A számolatlan riffek és hangulati kilengések eleinte egymásra dobált fahasábokként, tetszetős halmokba gyűlnek, és csak többszöri nekifutás után kezdenek rendszerbe szervezett számokként funkcionálni. A megfejtésbe fektetett idő végül megtérül; a technikás zenék már csak ilyenek. Az Endless War nem tekeredik meg annyira, mint a Mekong Delta, és nem is kalandozik el a progresszivitásnak azokba a régióiba, de a Living Death klasszikusához, a Protected from Reality-hez azért bátran mérhető, részben a stílus, részben a megszólalás hasonlósága miatt: az sem volt száz százalékig progresszív, ez sem az, de egy kicsit mégis az mindkettő.
Takis Kinis és Paul Laganowski pengeéles, precíz és ötletes gitárjátéka ad a zenének olyan elsöprő erőt, amelynek sodrását a többször felbukkanó, prog-szellemiség közeli lelassulások sem törik meg számottevően, és még a kakukktojásnak számító Beatles-feldolgozás, az Eleanor Rigby is szépen belesimul a lemez alapvető sodrásába. A basszuson alájuk dolgozó Steve Post témái önálló élvezeti értékkel is bírnak, amiben nem kis szerepe van annak, hogy hangszere „előrébb” van tolva, így zenei beágyazottsága is jobban érzékelhető és élvezhető. A dob is rendben van: Mike Olson mindent elmond a bőrökön, amit ebben a műfajban a dobolásról el lehet mondani.
Az egyetlen neuralgikus pont, ami miatt számomra sosem volt hibátlan ez a lemez, az Mark Antoni énekhangja, vagy inkább énekstílusa. Akkor is és most is azt érzem: túl sokat van fönn, vagy túl egysíkúan. Thorsten „Toto” Bergmann a Living Death-ből kellemesen karcos mellékzöngékkel remekül ellensúlyozta üvegrepesztéseit, ezt tudtam szeretni, nem éreztem idegtépőnek, amit csinált, ahogy Wolfgang Borgmann hangjával is kibékültem a Mekong Delta lemezein (bár az is igaz, hogy Ralph Hubert projektje bármilyen énekessel maradandó nyomot hagyott volna bennem), Warrel Dane pedig már akkor is egészen más kategória volt. (Néha elképzelem, milyen lenne ez a lemez vele). De nincs is ennek semmi jelentősége: egy ilyen albumért cserébe Mark hangját is simán elfogadom, kicsit talán még kedvelem is.
A Realm sosem tartozott műfajának körbetapsolt nagyjaihoz, így sokan észre sem vették, ahogy a szélső sávban, feltűnés nélkül, majdnem mindenkit megelőzött. Ami a zene minőségét illeti, valóban az élbolyban a helyük. Sajnos az eltelt idő nem szolgáltatott számukra elégtételt, de szerencsére nem is erodálta lemezüket rosszul és csúnyán öregedő produkcióvá. Bár minden részletében korának lenyomata (a retrométer mutatója az egekben!), vígan túlélte azt. Az Endless War mai füllel hallgatva is lendületes és ötletes, – majdnem azt mondtam, hogy – sziporkázó zenei kavalkád.
…nagy kedvencem az Endless War de a Suicity is bővelkedik jó témákban…