Neil Peart (1952-2020) emlékére
Kitöltök egy pohár jófajta whisky-t, berakok egy Rush lemezt, és emlékezem…
Sosem felejtem el, amikor először hallottam a Rush-ról. Egy kétoldalas cikk jelent meg valamikor a ’90-es évek elején a Metal Hammer magazinban, amiben leginkább éppen aktuális albumukról (Roll the Bones) beszélgettek Geddy Lee-vel. A cikk írója art rock-ként utalt a zenekar műfajára, és én ezt a zenei kategóriát, illetve magát a cikket is annyira izgalmasnak találtam, hogy azon vettem észre magam, hogy ismerkedés gyanánt – akkor még műsoros kazin – rongyosra hallgattam az albumot. Úgy éreztem, hogy igen, ez az (!!!), mintha mindig is ezt kerestem volna! Fantasztikus dallamok, versértékű szövegek, elképesztő könnyedséggel tolmácsolt komplex témák, amelyek valahogy sosem öncélúak, és mindig teljes alázattal szolgálják ki az adott dal zenei igényeit… Betalált, nagyon! Akkor még szinte semmit nem tudtam arról, hogy pontosan kik ők, milyen inspirációt jelentettek zenészek generációinak, mennyire a korukat megelőző, korszakos zsenik alkotják felbonthatatlan és tökéletes egységben a Rush-t.
A többi már történelem, zenéjük attól a naptól kezdve életem állandó kísérőtársa lett, Neil Peart pedig egy óriási művész, író, költő, zenész, emberi és zenei példakép lett számomra. Bátran mondhatom, nem csak nekem. Zenészek és zeneszerető emberek generációi nőttek fel a Rush lemezein, a Rush ZENÉjén. Pont így, ahogy írom: csupa nagybetűvel! Minden albumuk más, de mégis mindegyik Rush, bátran kísérleteztek úgy, hogy közben folyamatosan hűek maradtak saját magukhoz. Eszembe sem jut műfaji kategóriákat felállítani, teljesen értelmetlen lenne még a próbálkozás is… Nehéz Neil-ről úgy írni, hogy a Rush-t nem említjük meg, és lehetetlen a Rush-ról nélküle beszélni.
Iszom egy kortyot, és az emlékek szétáradnak…
Kétszer volt szerencsém élőben látni őt, és persze a Rush-t. Először 2004-ben Prágában (sajnos közelebb sosem jöttek hozzánk 🙁 ). A turné apropója a zenekar újraalakulása volt, mivel a ’90-es évek végén Neil gyakorlatilag egy éven belül elvesztette a lányát egy szerencsétlen kimenetelű autóbalesetben, majd a feleségét rákban. Feldolgozhatatlan tragédia már egy ilyen veszteség is, hát még kettő! Senki nem tudta, hogy van-e innen visszaút, Neil a maga módján gyászolt, és teljesen eltűnt, még a zenekari társai sem tudták, hogy lesz-e folytatás. Szerencsére lett, 2001-ben visszatért a zenekarba, miután újrakezdte az életét, és készen állt a folytatásra, aminek az eredménye a legsötétebb és talán a legkeményebb Rush anyag, a Vapor Trails lett. Sötét album, emlékköve a nehéz időknek. Ennek a turnéja jutott el Prágáig, ahol csodát láttunk. Nehéz szavakkal leírni egy Rush koncertet. Nem a setlistre gondolok. A tökéletességre való törekvés, az albumok minőségével vetekedő élőhangzás, a zenei képzettség és professzionalizmus magasiskolája volt ez az este. Olyan harmónia és egység létezett a három tag között, amit talán nem is lehet szavakkal kifejezni. Örök emlék, örök élmény!
A második alkalom az utolsó stúdióalbumuk világ körüli turnéján történt Kölnben, 2013-ben, ahová a húgom is elkísért. Szuperlatívuszok helyett az amúgy nem Rush-rajongó testvérem koncert utáni szavait idézném: „Én ilyet még sohasem láttam”.
Kiürül a pohár, de az emlékek nem csitulnak…
2015 a banda utolsó aktív éve. Sokkolt a hír, hogy az R40 elnevezésű turné a zenekar búcsúkoncert-sorozata. Talán egyértelműen akkor még nem volt kimondva, de a sorok között jól olvasható volt, hogy ez a vége, nincs tovább. Az ok prózai: Neil nem bírja fizikailag a fellépéseket. Persze, lehozhatná a bulikat 90 százalékosan, valószínűleg a hallgatóság nagy részének fel sem tűnne… de nem, vagy 100 százalék vagy semmi. Jellemző rá ez a fajta maximalizmus, ez vitte őt a legnagyobbak közé. Neil nélkül pedig nincs Rush. A Rush-ban nem három zenész van, hanem egy tökéletes egység három alkotóeleme. Ha az egyik kerék kiesik, a másik kettő nem működik nélküle. Ritka erény akkor és ott befejezni valamit, amikor eljön az ideje. Neki ez is sikerült. Geddy és Alex később úgy nyilatkozott, Neil nemcsak a zenekartól vonult vissza, hanem a dobolástól is. Nem akarok statisztikai adatokkal dobálózni, de a Rush több mint 40 év alatt 2100-nál is több koncertet adott. Az elsőtől az utolsóig a tökéletesség jegyében. Elképesztő szám, elképesztő életút…
Üres pohár, halkuló dallamok…
Sokáig reménykedtem benne, hogy lesz még tovább, hogy pár év után rájönnek, hogy van még muníció, van még ihlet, és kapunk még valamit tőlük. Sajnos nem azt kaptuk végül, amiben reménykedtünk… A „Professzor” halálhíre tegnapelőtt bejárta a világot. Zenészek, rajongók emlékeznek a világon a tanárra, aki mindenkit támogatott és inspirált; a harcosra, aki sosem adta fel; a zenészre, aki a rockdobolást művészi szintre emelte; a művészre, akinek számos könyve jelent meg, és verseit ma is rajongók millió éneklik, amikor Rush-t hallgatnak; a példaképre, akinek hatása nélkül ma sokkal szegényebb lenne az egész zenei világ; a családapára, barátra, és talán ami a legfontosabb: egy jó emberre.
Öröksége megkérdőjelezhetetlen, elég csak a Rush teljes munkásságára gondolni, de beszélhetünk itt zenész generációkról, zenekarokról, akik talán nem is léteznének, ha ő nincs. Nem tehetünk most mást, mint csendben gyászolunk, és köszönetet mondunk neki azért, amit adott a világnak és az örök, halhatatlan műfajnak, a rocknak!
„When we are young
Wandering the face of the earth
Wondering what our dreams might be worth
Learning that we’re only immortal
For a limited time”
(Dreamline – szöveg: Neil Peart)
Nyugodj békében, Professzor!
Dávid Árpád
Leave a Reply