Monolithe: Okta Khora (2020)

Bár a zenekart 2001 óta jegyzik ezen a néven, eredetileg „csupán” Sylvain Bégot egyszemélyes stúdióprojektjeként funkcionált, és a „Peaceville-i három nagy” (My Dying Bride, Anathema, Paradise Lost) szellemiségében fogant lemezeket jelentetett meg. Mivel a zenét és a koncepciót – a mai napig – szinte kizárólag Bégot határozza meg, az ekkoriban még csak ideiglenesen csatlakozó zenészek átjáróházaként működő Monolithe zenéje az első albumtól kezdve egységes képet mutat. Bár underground körökben már jó nevük volt, és kitartó rajongóbázis is állt mögöttük, az első fellépések kezdetéig – vagyis 2015-ig – még Bégot sem tekintette a Monolithe-ot valódi zenekarnak. Innentől kezdve viszont kikristályosodott körülötte egy stabilnak tűnő felállás, és az indulástól fogva mellette zenélő Benoit Blin gitáros mellé felsorakozott Olivier Defives basszusgitáros, Thibault Faucher dobos, Matthieu Marchand billentyűs és 2017-től Rémi Brochard gitáros, így ma ők hatan alkotják a most már „igazi” zenekart.

A francia csapat zenéje az utóbbi években jelentős formai változáson esett át. Ahogy felhagytak a csaknem egyórás kompozíciók erőltetésével, és két lemezen keresztül átlavírozták magukat jelenlegi állapotukba, az úgynevezett „átlag” hallgatókat is befogadhatóbb albumokkal örvendeztetik meg. Sosem voltam a monstrum hosszúságú számok ellensége, de az első négy Monolithe mű ötvenperces, egybefüggő darabjainak megemésztése sokszor irracionális elvárásokat támaszt a mezei érdeklődőkkel szemben (koncerteken ezekből csak kivonatos, átkomponált részeket játszanak), de még az ezeket követő, két albumon szétterülő, negyedórás szegmensek is próbára tehetik az ember türelmét. Annak ellenére, hogy az Epsilon Aurigae és a Zeta Reticuli egybefüggő kettőse már bátran ajánlható, mint ismerkedő anyag, az első Monolithe-randi zenei aláfestésére mégis a két évvel ezelőtti Nebula Septem tűnik ideális választásnak. (A lemezről itt írtam bővebben.)

A változások jót tettek a Monolithe zenéjének. A befogadhatóság oltárán meghozott áldozat nem volt hiábavaló, főként pedig nem tette hiteltelenné őket. Míg a zene tömény grandiózussága rövidebb fejezetek füzérévé változott, a történetmesélő kedv megmaradt; a sztorizás galaktikus léptéke továbbra is uralja a koncepciót. Most is hatalmas vásznat feszített maga fölé a zenekar, amit nem kis feladat áttekinthető szerzeményekkel telefesteni, de mivel valódi mesterekkel van dolgunk, ilyen tekintetben az Okta Khorában nincs kivetni való. Egy idegen civilizáció megpróbálja a világot visszavezetni annak eredeti és legtermészetesebb állapotába, a káoszba – ez lehetne a kép alá írva egy katalógusban, amiben az elkészült művet mutatja be egy majdani műértő kritikus.

A történet hátradőlős, fotel-biztonságból végigizgulós. Az események, amelyekről hírt kapunk, olyan távoliak és annyira idegen léptékben zajlanak, hogy alig lehet azonosulni velük, és csak érdeklődő kívülállóként tudunk viszonyulni hozzájuk. Valahol odakint az „istenek” játéka zajlik, mi pedig a VIP páholyba kaptunk rá jegyet. Nyolc darabból áll össze a tabló, instrumentális és énekes részek matematikai eloszlása szerint. A számok erőt sugárzó kombinációi továbbra is a szerkesztettség, a túlzásba vitt kitaláltság képzetét keltik, de talán ez is be van tervezve, mert ahogy eddig, most is számok bűvöletében alkotott a zenekar.

Nyolc szerzemény teszi ki tehát a nyolcadik albumot, ezek a számok pedig nyolcperces tételek (bár két esetben négyperces részekre vannak osztva), egy nyolcszögletű alakzat jelenik meg a borítón is, de az „okta” kifejezés a lemezcímben is jelzi a nyolcas szám kitüntetett szerepét. Ilyen kötöttségek mellett nem csoda, hogy érzékelhető a Monolithe zenéjében egyfajta monotonitásra való hajlam, de ez inkább a doom zene hozadéka, és szerencsére soha nem merül bele a funeral tempó mindent elnyelő mocsarába. Persze, ez a doom már rég nem az a lógó orrú, vánszorgó önmarcangolás, mint egykor, hanem edzettebb, futurisztikusan szögletesebb és erőt sugárzóbb; mint egy áttörhetetlenre tervezett és szigorú pontossággal levezényelt bekerítő hadművelet zenei kísérete.

Amennyire szögletes, annyira kerek, ugyanakkor pedig tüskés is… Az Okta Khorát hallgatva magam előtt látom Darth Vader hajóinak geometrikus eleganciába öltöztetett erődemonstrációit. A lomha forgatagban nagyban segíti az eligazodást, hogy a szerencsésen lerövidült számhosszak jóvoltából elkülönülnek egymástól a tételek, így valamelyest önálló lélegzetet kapnak, támpontokat nyújtanak. Monumentalitásra való hajlam is szorult beléjük, nem is kevés; olykor nyíltabban (mint az Onset of the Eighth Cycle végén), máskor visszafogottabban.

A zeneanyag filmszerűségéhez nagyban hozzájárulnak az indusztriál vonalról „kölcsönzött” elektronikus elemek és az elég gyakori szintetizátoros alászínezések, valamint a féltucatnyi közreműködő által hozzáadott hangszeres (cselló, fuvola) és vokális részek. Az általuk kiemelt drámaiság-faktor és a jó koncept lemezhez illő sokoldalú mesélőkedv változatosan homogén zenét eredményez, amelyben a zenekar tagjai nem tolták kintebb a maguk számára felállított eddigi határokat; mindent hagynak a saját köreiben kiteljesedni. A heteshez képest most könnyebbnek érzem a gitárokat; amott „rágósabbak” voltak a riffek, nagyobb súllyal csapódtak a földbe. A riffekkel egyébként most sincs gond, annak ellenére sem, hogy néhány hallgatás után is nehéz őket felidézni. Szerepüket viszont maximálisan betöltik a folyamatban, ott vannak, ahol kell. A zenében élnek teljes életet, nem az emlékezetben. A parancsoló hangnemhez a dob adja a dísztelen, szikár alapokat, különösebb villogások nélkül, nemes egyszerűséggel.

Változatosak voltak az eddigi lemezek is, s ez a mostanira hatványozottan igaz. A death metálból levezethető hörgős éneken túl nem sok „normális” hangra emlékszem a Monolithe-tal kapcsolatban, most bővebben kapunk belőle, és a metál-idegen szaxofon is feltűnik – hál’ istennek, csak rövid időre. (Bocs, de ha metál környezetben meghallom a szaxofont, kényelmetlenül kezdem érezni magam.) Az arányok jók, mondhatni, ideálisak egy olyan modern felfogású zenekarhoz, ahol különféle hatásokat próbálnak egybegyömöszölni, hogy valami izgalmas szülessen belőlük.

A Monolithe eddigi munkásságának megfelelően most is egy zord zenébe csomagolt lesújtó jövőkép tárul elénk, amely, ha tematikájában már nem is, de szellemiségében még mindig valahol a 2001: Űrodüsszeiában gyökerezik. A zenekar mögött álló nyolc album belső rendszere pontosan kijelöli az Okta Khora helyét a táblázatban: a Nebula Septem párdarabjának tekinthető. Az egyetlen pont, ami miatt mégis társa mögé sorolom, hogy kevesebb benne a zsigeri düh, a fekete indulat; Vader ökle nem csap le olyan erővel, mint elődjén, és ezt azért hiányolom belőle.

Kíváncsian várom, mire jutnak legközelebb a kilences számmal.

A cikk szerzője: Bársony Péter52 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

1 Trackback / Pingback

  1. Paradise Lost: Lost Paradise (1990) – Rattle Inc.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*