
Élek a gyanúperrel, hogy a svéd Enforcer áttörése ösztönzőleg, inspirálóan hatott a legújabb kori tradicionális heavy metal bandákra. Olof Wikstrand és zenekara a már megszűnt (vagy takaréklángon működő?), amerikai Heavy Artillery Records-tól – egy rövid Earache Records-os periódust követően – jutott el a Nuclear Blast-ig, ami promóciót, reklámot, támogatást tekintve elég komoly hátteret biztosít a folyamatos, kiegyensúlyozott munkához.
Az Evil Invaders, a Ranger, a Chevalier – és a sor még sokáig folytatható – napjaink legjobb régi vágású heavy metal csapatai közé soroltatnak. Ezek a fiatal zenészeket tömörítő formációk egyaránt a NWOBHM és a korai (értsd: ’80-as évek legeleje) amerikai heavy metal világából merítenek, azoknak egyfajta mai, modern leképezései. (A tengerentúliak pedig a britektől lestek el, és tanultak meg mindent.) Ebből a hullámból Kanada sem szándékozott kimaradni, ugyanis az eltelt bő két-három (esetleg több) esztendőben sok „juharleveles” együttes bukkant fel, a fentebb említettekéhez hasonló cipőben járva: Riot City, Traveler, Manacle, Striker, Skull Fist stb.
Gondolom, ebből már világosan kiderül, hogy cikkem tárgya, és egyben számomra a 2019-es év egyik felfedezettje, a Metalian szintén az észak-amerikai állam színterét erősíti. Székhelyük Québec (Montreal), 2003-ban alakultak, ellenben a történetükbe most nem bonyolódnék bele, már csak azért sem, mert a rendelkezésemre álló információk alapján nem tiszta a történet. Ami a lényeg, hogy a tagságot manapság Tony dobos (Abyssed), Ian Wilson gitáros/énekes (Abyssed, Night Seeker), Andres Arango basszusgitáros (Chauchemar, Violentada) és Simon gitáros alkotja; diszkográfiájuk pedig két-két demót, megosztott kiadványt, EP-t, illetve albumot ölel fel, értelemszerűen ez a harmadik nagylemezük.
Nyolc dalt adnak elő csaknem 31 percben, azaz a témákat nem nyújtják, mint a rétestésztát, lényegre törően adják elő szerzeményeiket. Igen, a korai Saxon, Iron Maiden, Judas Priest, Accept, Metallica hatásait viselik magukon a dalok, mi több, Ian Wilson „a kanadai Rob Halford” (mínusz a légvédelmi szirénákat idéző sikolyok) titulust is kiérdemelné. Semmit nem kell ragozni az olyan tételeken, mint a The Sirens Wail, a Full Throttle, a Vortex, vagy a Liquid Fire, ezek a felvételek egyszerűen önmagukért beszélnek. (Utóbbi nem kevés Hit the Lights-hatással.). Esetleg annyit tennék hozzá, hogy a Land of the Brave-ből a Twisted Sister klasszikus Tear It Loose-ját hallom ki, a Brokedown pedig az Iron Maiden dallamos oldalát villantja fel. A nyitó, instrumentális Prologue-ot (03:25) megspórolhatták volna, illetve a záró No Home nem annyira „combos”: mi több, utóbbi nóta a ’70-es éveket megidéző voltában sokat ront az összképen. Olyannyira, hogy ez nálam egy pontjába került a zenekarnak.
Summa summarum, jelen hanghordozó alapján eldöntöttem, hogy megismerkedem a korábbi műveikkel, esetleg be is szerzem azokat. Egyébként volt két válogatásalbumos szereplésük is: a The Traveler a Primordial-énekes Alan „A.A. Nemtheanga” Averill által összeállított Metal Masssacre 14.-re (2016), míg a Streets of Fire a Trapped Under Ice-ra (Temple of Mystery Records – 2019) került fel. Úgy vélem, előbbi komoly elismerés, ami komolyan megdobhatja a Metalian ázsióját, függetlenül attól, hogy ez már három évvel ezelőtt történt. Ismertetőmet azzal zárom, hogy egy korrekt heavy metal albumot (és csapatot) ismertem meg, remélem, mihamarabb jön a folytatás. Akár már jövőre.
Tavalyi Toxikull lemezről esetleg nem lesz írás? Számomra az mindent vitt ebben a stílusban! (old school heavy)