Helloween: Walls of Jericho (1985)

1985-re viharos gyorsasággal járt csúcsra a német speed metal hullám. Zenekarai az akkoriban kibontakozófélben lévő thrash-mozgalom csapataival karöltve versengtek a rajongók kegyeiért. Amíg azonban a thrash idővel megújult, és több irányzata alakult ki, addig a speed metal megrekedt bizonyos keretek között. Ami Teutonföldet illeti, ott volt a Grave Digger, a Running Wild, a Living Death, a Warlock, a Stormwind, a Warrant stb., aztán jött egy hamburgi zenekar, amelynek debütáló alkotása gyakorlatilag reggelire megette az addig megjelent kiadványokat, mintegy zsebre vágva az egész színteret. Ez az alkotás pedig a Walls of Jericho, azaz a Jerikó falai címet viselte.

Előzmények: Hosszú utat járt be a banda az album megjelentetéséig. Noha „hivatalosan” 1983-ban alakult, előzményei a Gentry-ig (1978-1981), a Second Hell-ig (1981-1982) és az Iron Fist-ig (1982-1983) vezethetők vissza. Érdemes kitérni arra, hogy a Gentry-t Kai Hansen (ex-Ancient Call) és Piet Sielck (később Iron Savior) hozta össze (utóbbi több dalban is társszerző volt, amelyek később a Helloween EP-n és a Walls of Jericho-n jelentek meg, de minden kreditet Kai Hansen-nek adtak), majd nem sokkal később csatlakozott hozzájuk Ingo Schwichtenberg dobos (R.I.P.), valamint Markus Grosskopf (ex-Blast Furnace) basszusgitáros.

Ezeknek az időknek a termékei voltak a Murderer, az Iron Savior, a Gorgar, a Metal Invaders, a Save Us és a Victim of Fate című nóták, valamint az első Gamma Ray-album, a Heading for Tomorrow egyes részei. Aztán jött a névváltoztatás Second Hell-re, majd Iron Fist-re (utóbbi néven egy demót is rögzítettek 1983-ban), hivatalosan pedig akkor lettek Helloween, amikor 1983-ban Piet Sielck elhagyta a csapatot, átadva a helyét Michael „Weiki” Weikath gitárosnak (ex-Powerfool), aki többek között a How Many Tears, valamint a Sea of Fears korai verzióit tette be a közösbe. Kai szerint azért választották a Helloween nevet, mert „Halloween csak egyszer van egy évben, de Helloween-ed minden nap lehet.”

Weikath, Schwichtenberg, Hansen és Grosskopf

Ettől a ponttól kezdve „szakadt Kai nyakába” az énekesi teendők ellátása. A négyes 1984-ben a Death Metal demóval jelentkezett, rajta a Metal Invaders-szel és az Oernst of Life-fal. Ezt követte a Death Metal válogatás (rajta ugyanezzel a két nótával és egy Noise Records-os szerződéssel a zsebükben), 1985 áprilisában pedig a Helloween EP került a piacra. Lehet, hogy nem értetek velem egyet, de szerintem sokan nem voltak felkészülve arra, hogy mi következik be ugyanazon év decemberében, egészen pontosan december 1-jén.

Felvételek: 1985. szeptember-október, Nyugat Berlin, Music Lab stúdió, Harris Johns producerrel.

Dalok, végeredmény: Mit lehet erre mondani? Miután egy szimplán tökéletes, töltelékektől mentes anyagról beszélünk, amit mindenki ismer, sőt, kötelező jelleggel ismernie kell, nem érdemes felesleges szócséplésbe bocsátkoznom. Legyen elég annyi, hogy kortársait mind intenzitás, mind dalszerzés tekintetében, és úgy en bloc mindenben maga mögé utasította, lepipálta a lemez. A London Bridge Is Falling Down című gyermekdalon alapuló intrót követően (habár a banda szerint a téma a Halloween III: Season of the Witch című film Happy Happy Halloween-jéből származik) berobbanó, mára ikonikussá, a metaltörténelem egyik abszolút klasszikusává nemesedő Ride the Sky-jal kezdődő album azt jelzi, hogy Hansen-ék komplexebben, sokrétűbben, összetettebben állnak a dalszerzéshez, mint az akkori speed csapatok bármelyike. Már itt muszáj megjegyezni, hogy Markus Grosskopf radírozó futamai tökéletesen kidomborodnak, hangszerét nem keverték el/le a süllyesztőbe, tulajdonképpen a basszustémák a riffekkel egyenértékűek.

Gyakorlatilag non stop gyorsvonatként halad az album, itt-ott lassabb témákkal (Reptile, Gorgar) fűszerezve, míg a Guardians-ban némi Iron Maiden-hatás mutatkozik meg. Phantoms of Death, Metal Invaders, Heavy Metal (Is the Law), How Many Tears (benne a középkori jellegű betétekkel) – az ultimatív, hibátlan metal alkotás gyöngyszemei. Ez az a korong, amely ugyanúgy szólt a dallampártiakhoz, mint a sebesség-orientált rajongókhoz, egyik tábor sem találhatott rajta fogást.

A kilenc dalcsodából hármat Hansen, hármat Weikath jegyzett, a többi hármon pedig testvériesen megosztoztak. Az már más lapra tartozik, hogy a lemez megjelenését követően Kai Hansen feladta az éneklést, hogy csak a gitározásra koncentrálhasson. A banda alapvetően Ralf Scheepers-t (Tyran’ Pace) nézte ki magának, mint új frontembert, ám ő visszamondta az ajánlatot, és a régóta fennálló pletykákkal ellentétben sohasem lépett fel a Helloween-nel.

Cél: Új szintre emelni, változatosabbá tenni az addig bejáratott, megismert paneleket.

Koncertek: 1986. február 1.-től szeptember 7.-ig népszerűsítették élőben a lemezt, elsősorban hazájukban, ezt spékelték meg négy holland, két belga, egy angol és egy dán koncerttel.

Folytatás: Tudjuk jól, hogy igazából Michael Kiske csatlakozásával érték el népszerűségük csúcsát, a Keeper of The Seven Keys 1-2. hozta meg számukra az áttörést. Számomra a Live in the U. K. volt az utolsó, igazi Helloween-kiadvány. Tudom, ez legyen az én bajom.

Hatás, konklúzió: A maga nemében nincs párja a műnek, senki és semmi nem tudja megszorongatni, de még a nyomába érni sem. Hatott-e az alkotás a Hammerfall-ra, a Stratovarius-ra, a Nocturnal Rites-ra, vagy a Stormwarrior-ra? Hogy a viharba ne! Egy örök példamutató és irányt adó klasszikus, amelyet lehetetlenség lefőzni vagy megismételni. Ez talán még az egykori elkövetőknek sem sikerült.

A cikk szerzője: Dávid László683 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Comment

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*