„Fejben születnek az új ötletek, fejben próbálunk”

Pódiumbeszélgetés a Slogan zenekar tagjaival – 1. rész

A Rattle Inc. 2019. december 21.-i olvasótalálkozóján, a budapesti Robotban ünnepeltük lapunk harmadik születésnapját. Vendégeink ez alkalommal a Slogan zenekar jelenlegi és egykori tagjai voltak. Koncertjüket megelőzően, népes hallgatóság előtt tettem fel kérdéseimet Juhász Rob és Horváth Endre gitárosoknak, Valachi László ex-énekesnek és Valachi Attila dobosnak.

Stílus tekintetében gyakorlatilag lehetetlen behatárolni a zenéteket, az évtizedek során a thrash-től egészen az alternatív rockig húzódott az ív. Az első jelzők, amiket a legtöbb ember említ veletek kapcsolatban, az „agyas”, a „komplex”, a „progresszív”, a „technikás”, vagy éppen az „experimentális”, vagyis „kísérleti”. Másrészt, dalaitokban, lemezeiteken, koncertjeiteken szinte kezdettől jelen van a humor valamilyen formája: a vidámság, az irónia, a poénkodás stb. Hogyan viszonyul egymáshoz ez a két dolog: egyik szüli a másikat, vagy a két dolog teljesen független egymástól?

Valachi László: Mint az egyik szövegíró és egykori énekes mondhatom, hogy elsősorban a fellépéseinken mindig jelen volt a humor; szerintünk ez elengedhetetlen a hétköznapok elviseléséhez. Minél komolyabban vettük magunkat, annál inkább érzékeltük azt, hogy ehhez vagy emellett a humorra is szükség van. Nagyon sokszor a saját magunk szórakoztatására is vicceltünk, pontosan azért, mert nem akartunk görcsösekké válni. Remélem, hogy ezt sikerült is elkerülni. Én úgy tudom, hogy aki „agyas”, és ilyen zenét játszik, annak akár a humorérzéke is jó lehet. Büszke vagyok arra, ha azt érzi a hallgató, hogy időnként a humorérzékünket is sikerült megvillantani.

Valachi Attila: Nagyon örülünk, hogy már az első kérdésben a humort, mint jellegzetességet említetted velünk kapcsolatban, mert nagyon kevesen vannak ezen a színtéren, akik megfelelő iróniával látják ezt az egészet. Sokszor tényleg röhejes és nagyon egysíkú történetek zajlanak le, amikre mi megpróbáltunk zárójelet tenni, és valamilyen módon reagálni.

Előzenekarként több, hagyományosabb metalt játszó csapat, például az Omen és az Ossian (közönsége) előtt is felléphettetek. Ebből a szempontból mi volt a legextrémebb koncertélményetek?

J. R.: Biztos van egy csomó sztori, most persze egy sem jut eszembe. Az Omennel az egész országot végigturnéztuk, ezért előtte az egész országot végig kellett plakátolnunk, ráadásul télen. Nagyon vicces történeteink vannak ezzel kapcsolatban, például amikor leszállítottak a pécsi gyorsról, plakátokkal, ragasztóval, a puszta közepén, és ott álltunk, hogy akkor most hogyan tovább. Bizonyos csapatokat kifejezetten szerettünk, én Ossian-os is voltam, amiért a többiek kiröhögtek. A korai Slogan játszott például Pokolgépet is, azt hiszem, a Jel című dalt, illetve az Ossiantól az Acélszívet, és ezeket tényleg megpróbáltuk rendesen eljátszani, nem úgy, hogy kifigurázzuk. De emellett mégiscsak ott van az, hogy amit saját muzsikánkként előadtunk, azzal mindenképpen túl akartunk lépni a szűk klisémegoldásokon. Úgyhogy időnként előfordulhatott olyan, hogy pimaszul kifiguráztunk bizonyos csapatokat és zenéket.

1992-ben, a Józsefvárosi Művelődési Házban indítottátok el saját rendezvényeteket, a Sun Club-ot.

V. A.: Az egész történet „csináld magad” jellegű része, hogy saját klubot csinál egy nem befutott zenekar. A műfajnak mindig a peremén tanyáztunk, nagyon nehéz volt bennünket egy adott skatulyában vagy kommunikációs csatornában elhelyezni. Erre az mutatkozott alternatívának, ha saját megfejtést húzunk elő a kalapból. A szakma mindig is túl komolyan vette magát, és nagyon nehéz volt bekerülni azokra az aktuális eseményekre, ahol szerettünk volna megjelenni. Ez a tényező is közrejátszott abban az elhatározásunkban, hogy az alternatív metalnak legyen egy fóruma, amit igyekeztünk megszervezni, több-kevesebb sikerrel. Működött is egy ideig, vannak is róla szép emlékei, úgy tűnik, sokatoknak, nekünk is.

V. L.: Vendégfellépőnek próbáltunk mindig olyan együtteseket hívni, amelyek részben olyan embereket érdekeltek, mint amilyenek a mi rajongóink is voltak, illetve egy kicsit más területről is. A Tankcsapda például akkoriban még felkapaszkodó zenekar volt, és tök jó volt, hogy az ő rajongóik, akik már akkor sem a mi közönségünk voltak, hallottak Slogan-t. Sikerült az akkori legnépszerűbb, félig underground vagy éppen befutó zenekarokat meghívni, és mivel mi is jól akartuk érezni magunkat, mindig feldobtuk valamilyen kis performansszal a fellépéseket.

Mai szemmel hibás lépésnek tartjátok a ’94-es Special vászontekercseknek és gyurmahabarcsoknak című anyag megjelentetését? Azt olvastam, hogy azzal sok rajongótokat elveszítettétek…

Horváth Endre: Semmiképpen. Az egy fontos anyag, akár vízválasztónak is nevezhetjük. Szerintem ott történt meg először az, hogy nem szerettünk volna semmilyen klisé hangulatú élményt okozni, sőt, ki akartuk fejezni, hogy nincs értelme annak, a mai világban pedig pláne, hogy egymásra halmozzuk a millió egyforma zenekart. Valamit közlünk, valamit szétcsapunk, van, ami direkt szar. A direkt szar szerintem egy kedves kifejezési forma. Miközben készítettük, rendkívül jól szórakoztunk; öncélú dolog volt, ugyanakkor egy közléskényszer része. Szerintem nem nyilatkoztunk olyat, hogy elveszítettünk rajongókat, azt valaki más mondta. Én biztos nem.

1997-es visszavonulásotokat követően első ízben 2008-ban tértetek vissza. Milyen volt akkoriban – számotokra – a zenei klíma?

V. A.: Jó lenne nem azt ismételgetni folyton, hogy Magyarországon, Európa határán kulturálisan is egy nagyon szűk mezőben tud az ember megnyilvánulni, de ennél sokkal értelmesebbet nem tudok mondani. Az emberben ott van a késztetés, hogy valamilyen módon megpróbáljon kommunikálni, abban a világképben, amit ő valóságosnak gondol, és kifejezze magát, azokkal az eszközökkel, amelyek a rendelkezésére állnak.

V. L.: A klíma sosem volt kedvező számunkra, de fel kell öltözni… Mivel nem vettük magunkat kellően komolyan, így mindig túléltük az aktuális koncerteket. A közeg soha nem volt kedvező, így erre 2008 táján sem számítottunk.

J. R.: Mindig ugyanaz volt az érzésünk…

V. L.: …úgyhogy mindig széllel szemben hugyoztunk.

Nagyjából ebben az időszakban váltottatok teljes egészében magyar nyelvű énekre. Mi volt ennek az oka?

V. L.: Reméltük, hogy így hátha többen megértik a szövegeinket. Nem jött be. (nagy nevetés)

H. E.: A próbákon egy idő után én kezdtem el énekelni, mert a Laci soha nem jött el, én pedig nem angoloztam. Egyébként már régebben is voltak magyar nyelvű szövegeink, ám amikor a kétezres évek elején szétcsúsztunk, kipróbáltuk, hogy ez a magyar dolog egyáltalán tud-e működni. Ha akkor nem is, de később ez jól alakult.

Ennek az időszaknak a végén Laci ki is szállt a csapatból. Miért?

V. L.: 2008-tól nagyon nehéz évek jöttek számomra, plusz nem éreztem úgy, hogy tombol bennem a közlésvágy. Nem volt különösebb mondanivalóm. Addigra elfogyott. Azt is éreztem, hogy egy kicsit megfeneklett a zenekar, és úgy gondoltam, hogy ebben nekem már nem kell közreműködnöm.

Második korszakotokat – a Sun Club-os időszaktól megkülönböztetve – Moon Club-érának neveztétek. Ez valódi klubozást is jelentett, vagy csupán egy újfajta koncepciót, szellemiséget? Ha utóbbit, akkor mi volt ennek a lényege?

V. A.: Jól hangzik, hogy amikor az ember valamilyen módon újrakezdi vagy folytatja a történetet, akkor visszautal arra, hogy ami korábban történt, az szép volt, jó volt, és hogy ez aktuálisan mit jelenthet. Szinkronban azzal a koncepcióval, ami az Előbújhat minden állat lemez mögött húzódott, tehát hogy manapság olyan folyamatok zajlanak, amelyek nem túl pozitívak. A Nap- és a Hold-korszak szembeállításának és kontrasztjának lényege, hogy napjainkban a sötétben bujkáló ösztönrendszerek próbálnak meg egyre inkább megnyilvánulni.

A kérdésedre válaszolva, azóta nem csináltunk saját klubot. Ez csak egy szlogen: Sun Club, Moon Club, ami nagyon jól hangzik Pólókat is készítettünk hozzá, amiket az előtérben lehet megvásárolni. (nevetés) És hát igen, az is bejött a képbe, hogy ebből anyagilag is nagyon komolyan szeretnénk kaszálni. (nevetés)

„Régen pénzünk nem volt, most időnk nincs” – mondta Attila legutóbbi találkozásunk alkalmával. Hipotetikus a kérdés, mi alakult volna máshogy, ha akkor van pénzetek, és mi lenne, ha ma több időtök lenne a zenélésre?

V. L.: Régebben talán többet turnéztunk volna. Jobb körülmények között. Most pedig, ha több időnk lenne, biztos, hogy zeneileg sokkal termékenyebb lenne a csapat.

J. R.: Igen, valószínűleg többet koncerteztünk volna, de mivel a zenei világnak annyira a perifériáján mozogtunk, és nem akartunk olyat játszani, amit mások, ugyanúgy nem lett volna semmi a dologból. Ahhoz a zenei stílusunkat kellett volna lenyesegetni két oldalról, de nálunk soha nem ilyen szempontok alapján készültek a dalok. Talán ha egy másfajta kultúrkörnyezetben létezünk, akkor sikerült volna magasabb szintre lépni. Globálisan talán lett volna annyi értő hallgatónk, hogy a zenekar jobban működhessen. Ma pedig tényleg semmire nincs idő. Fejben születnek az új ötletek, fejben próbálunk. Vannak új számaink, egy csomó, de még nem tudtak megnyilvánulni, mert nincs rá idő.

H. E.: Ha régen lett volna pénzünk, akkor aranylemez lett volna az összes nem létező lemezünk, és ezért sokkal híresebbek lennénk, és akkor mindenki tudná, hogy most miért nem vagyunk híresek.

V. A.: Bár a hétköznapi mókuskerekek kitöltik a rendelkezésre álló időkeretet, ennyi idősen, azzal a múlttal és jó esetben tehetséggel, amit birtoklunk, annyira értékesnek tartom azt a potenciált, ami pillanatnyilag nem tud megnyilvánulni, hogy úgy látom, valamelyik mókuskereket fel kellene rúgni. Ha egy mód van rá, mindenképpen megpróbálom ezt mindannyiunkon keresztülverni. Pillanatnyilag még nem tartunk itt, nagyon nehézkesen alakul a dolog.

(holnap folytatjuk)