
A halál bűvöletében 1.
Örök polémia, hogy honnan, kitől ered a „death metal” definíció. 1984-ben Death by Metal címmel jött ki a Death (előtte ugye a Mantas nevet használták), illetve a Possessed Death Metal demója. A végeredmény elméletileg ugyanaz, így egyezzünk ki egy barátságos döntetlenben, és mondjuk azt, hogy e két zenekar hívta életre a stílust. (A szintén 1984-ben, a Noise Records által megjelentetett Death Metal válogatás viszont köszönő viszonyban sem volt a meghatározással.)
Idézném még Jeff Becerra-t: „Az első banda, amely death metalnak hívta azt, amit játszott, a Possessed volt. Az irányzat gyorsan elterjedt, de akkoriban jó ideig a Possessed volt az egyetlen death metal banda. Azt hiszem, a Sadus volt a második, a Massacre és a Death csak utánunk jöttek. 1984/1985-ig egyáltalán nem hallottam a Death-t. Régóta Chuck (R.I.P.) barátja voltam, de mindig úgy tekintettem rá, mint a fan klubunk tagjára. Természetesen amikor először hallottam őket, kemények voltak. Szeretem Chuck-ot, soha nem sároznám be a jó hírnevét. És a Death óriási banda volt. Chuck azt mondta: „Figyelj Jeff, a hangom olyan, mint a tiéd.” És Chuck büszke volt erre, és én büszke voltam rá. Akkoriban az a tény, hogy mindketten eltorzítottuk a hangunkat, hasonlóvá tett bennünket.”
Kérdés: ki volt az a zenész, aki 1990-ben két alapvető, klasszikussá nemesedett mesterművön játszott? A helyes válasz: James Murphy. Olybá’ tűnik, hogy a gitáros az ismeretlenségből robbant be a köztudatba, azonban ez nem így van, lévén, hogy 1987-ben, élőben a szétesőfélben lévő Agent Steel-t segítette ki, de az atlantai Hallows Eve utolsó felállásában (1989) is megfordult. Innen került a Death-be, azaz tapasztalatlannak egyáltalán nem volt nevezhető. Az is köztudott, hogy Rick Rozz-t váltotta.
1989 második felében a Death úgy vonult a Morrisound stúdióba Scott Burns-szel felvenni harmadik anyagát, hogy a főnök a „fejlődés, progresszivitás, megújulás” kulcsszavakat tűzte zászlajára. Egyfelől módosult a szövegvilág, ugyanis ez volt az első Death album, amelyen Chuck Schuldiner megmutatta az előző munkáira jellemző belezős és horror tematikától történt eltávolodást, helyettük pedig a társadalmi problémákra (abortusz, genetika, emberi kapcsolatok, televíziós hittérítések) fókuszált, olyan témákra, amelyek később a Human-en finomultak ki, másfelől a zenei tartalom magától értetődően csiszoltabb, összetettebb, kiérleltebb, dallamosabb lett.
Szemléletváltozását akkori gondolatai is maximálisan alátámasztják: „Úgy gondolom, hogy a Spiritual Healing nagyon jól ábrázolja, hogyan szólhat a death metal, ha zeneileg erőteljes hangsúllyal csinálják, és kevésbé a hiper gyorsaságra, a buta sátánista szövegekre törekednek. Hisszük, hogy pár embert a death metal felé fordíthatunk ezzel a lemezzel, és sokak gondolkodását megváltoztathatjuk azzal kapcsolatban, amit a death metal hangzásáról feltételeznek.”
Önmagában nem sokat jelent, hogy a Leprosy-hoz képest öt és fél perccel hosszabb lett a Spiritual Healing, azonban ha megvizsgáljuk a témákat, akkor már sokkal inkább. Ahogy a Leprosy eltért a Scream Bloody Gore-tól, úgy a Spiritual Healing is különbözik elődjétől, és ennek hátterében megítélésem szerint Chuck részéről egy abszolút tudatos, előre kitervelt lépés, döntés húzódott. Már csak azért is, mert a Scream Bloody Gore-ral extrémitás, brutalitás tekintetében elment a falig, azt már lehetetlen lett volna fokozni (igaz, értelme sem lett volna). Ezen kívül feltételezem, hogy óriási hatást gyakorolt rá az Atheist Piece of Time című, megismételhetetlen lemeze, mint ahogy az is sokat elárult róla, hogy az akkori promóciós fotókon Coroner-, illetve Watchtower-pólókban feszített.
Kétségtelen, hogy James Murphy érkezése további távlatokat nyitott a Death zenéjében, Rick Rozz minimalizmusát messze felülmúlta; utóbbi gitáros játékával, felfogásával, aligha valósíthatta volna meg Chuck zenei elképzeléseit. Schuldiner – nagyon okosan – nem szorította a háttérbe Murphy-t, mind a riffelésben, mind a szólókban teret engedett az „új fiúnak”, és ennek eredményeként született meg ez a lehengerlő végeredmény. Szentségtörés lenne Terry Butler basszusgitáros, valamint Bill Andrews dobos érdemeit elvitatni, azonban játékuk az alapok hozzáadására szorítkozik, igaz, egy masszív, erőteljes ritmusszekciót alkottak.
A címadó tétel a maga majdnem nyolc percével gyakorlatilag a korai Death leghosszabb dala volt, belepréselve, felvonultatva a fentebb leírt, fejlődésre, változatosságra mutató törekvéseket. Érdekessége, hogy a közepén felbukkanó riff eredetileg annak a Legion of Doom-nak a nyitóriffje volt, amely a korai demókón és a Scream Bloody Gore Aborted Sessions kazettán volt hallható. Miután a zenekar esetében páratlan életműről beszélünk, teljesen mindegy, hogy a Living Monstrosity-t, az Altering the Future-t, vagy a Defensive Personalities-t említem meg, a végeredmény önmagáért beszél. Maximum annyit tennék hozzá, hogy bizonyos részek, megoldások, effektek a jövőt vetítették előre, ilyetén módon a Spiritual Healing volt a lépcső, a kapocs a Leprosy és a Human között.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a teljes hathetes felvételi, keverési időszak folyamán a zenekar tagjai, valamint menedzserük/társproducerük, Eric Greif egy szimpla motelben maradtak Safari Inn-ben, Busch Gardens közelében, habár Terry Butler és Bill Andrews hazamentek, mivel Tampa környékén éltek. Egyben ez volt az utolsó Death album, amelynek borítóját Ed Repka készítette el. A február 16-án napvilágot látott album tehát új korszakot nyitott a Death pályafutásában.
Ezt a periódust azonban súlyos viszályok is jellemezték. Chuck magánélete nem volt rendben, a banda tagjai között is komoly feszültségek, nézeteltérések adódtak, amelynek következményeként Butler és Andrews Chuck nélkül, Louis Carrisalez énekessel, illetve Walter Trachsler (Rotting Corpse) gitárossal indultak Európa-turnéra a Kreator társaságában (miután Schuldiner a rossz szervezés okán lemondta a fellépéseket, Bécsben Terry Butler „Fuck Chuck!” rigmusra szólította fel a rajongókat), majd a körút végeztével elhagyták a Death-t. Ahogy azt tudjuk, a főnök hamarosan megtalálta utódaikat, akikkel egy újabb korszakalkotó klasszikust hozott létre, egyben tovább fokozva a Spiritual Healing-en elkezdett progresszivitást. A többit pedig majd abban a cikkben…
(ma délután)
Szerintem ez a legjobb Death lemez.Pont jó mértékben old-school és újító.A „progresszivitásból meg pont elég ennyi a death metal műfajában.