A ’80-as évek amerikai metal színterei közül Chicagóban bontakozott ki az egyik legváltozatosabb, legszínesebb „felhozatal”. Itt nem voltak széthúzások, megosztottságok, mint Los Angelesben vagy New Yorkban, mindenki megtalálta a maga kedvenceit, stílusbeli kategorizálás nélkül. A csapatok támogatták egymást, az egységesség elve vezérelte őket. Assault, War Cry (ezekben egy bizonyos Paul Speckmann kezdte pályafutását), Trouble, Zoetrope, Witchslayer, Thrust, Znöwhite, mint a város metal szcénájának előfutárai, akikhez később olyan alakulatok csatlakoztak, mint a Master/Death Strike, az Impulse Manslaughter, a Devastation, a Mayhem Inc., az Infra Red, a Hammeron, a Terminal Death, vagy a Sindrome – egyszóval pezsgett az élet Chicagóban. Sőt, az 1983-ban megjelent Metal Massacre IV. válogatáson öt banda is képviselte a várost (a Trouble, a Zoetrope, a War Cry, a Witchslayer és a Thrust).
Az 1989-ben létrejött Cyclone Temple „papíron” új zenekarnak számított, tagságát azonban tapasztalt, eltérő hátterű muzsikusok alkották. A ritmusszekció, Scott Schafer basszusgitáros, illetve John Slattery dobos, valamint Greg Fulton gitáros korábban a Znöwhite sorait erősítették, míg Brian Troch énekes a Hammeronból érkezett (csak a rend kedvéért, elődje Debbie Gunn volt /Sentinel Beast volt/, ergo egy szupergroupról beszélhetünk).
Bemutatkozásként a Words Are Just Words/Why single-vel nyitottak, ez alapján szerződtette le őket a Combat (addig Znöwhite-ként működtek), és ennek a kiadónak az égisze alatt jelentették meg 1991. július 1-jén az I Hate Therefore I Am-et. Rögtön hozzáteszem, hogy részemről gyakorlatilag egy vadonatúj felfedezésről van szó, hiszen csak nemrég (körülbelül egy-két hónapja) jutottam el odáig, hogy meghallgassam a lemezt, és rögtön meg is vett az anyag dekára.
Tudvalevő, hogy 1991-re alaposan átrendeződött a metal zene térképe, a mainstreamben a grunge bandák vették át a hatalmat, az undergroundban a death metal uralkodott, mindezek tükrében ez az album egyfajta zenei öngyilkosságként is felfogható. A négyes ugyanis lendületes, Bay Area-ízű, dallamokkal bőven átszőtt, technikás thrash/power metal prezentált üresjáratok, gyenge pillanatok nélkül. Az album mintegy 52 perce a megtestesült, magas színvonalú metal-eszencia, egyszerűen sehol és semmibe nem lehet belekötni.
Nagyjából úgy lehet körülírni a muzsikát, mintha a Metallica, a Testament és az Artillery egyesítette volna erőit egy közös jammelésre, dalszerzésre. Ilyetén módon adja magát a komplexitás, a technikás megközelítés, a változatosság. A szerzemények átlagos hossza 5-6 perc körül mozog, azonban mindez nem megy a befogadhatóság rovására. Az anyag kulcsa a fogósságban, a dallamokban rejlik; az intenzív riffelést, szólókat és ritmusokat itt-ott akusztikus témák, lassabb tempók kísérik, amire Brian Troch helyenként Flemming Ronsdorf-ot idéző hangja, előadása teszi fel a koronát.
Miután hibátlan lett a végeredmény, teljesen mindegy, hogy a nyitó Why-t, a Sister (Until We Meet Again)-t, az In God We Trust-ot, vagy a Silence So Loud-ot említem, mindegyik nóta a technikás, dallamos, professzionális thrash metal iskolapéldája. Mindehhez roppant vaskos, tömény hangzás járul, a basszus nem tűnik el a háttérben, Tom Soares producer a Normandy Sound stúdióban remek munkát végzett.
Azonban nemcsak a zenei klíma megváltozása érintette rosszul a Cyclone Temple-t, hanem a marketing hiánya is, ugyanis a Combat anyavállalatát, a Relativity Records-ot felvásárolta a Sony Music, megszüntetve, bezáratva a Combat-et. A csapat sorsát végül az pecsételte meg, hogy a lemez turnéját követően Brian Troch kiszállt a zenekarból, akit első körben a mexikói Marco Salinas (1992-1993), majd Sonny DeLuca (1993-1994) váltott; mindegyikükkel készült még egy-egy anyag (Building Errors in the Machine EP – 1993, My Friend Lonely – 1994, utóbbin az EP újra felvett szerzeményei és pár friss nóta hallható), aztán a csapat bedobta a törölközőt.
2017-ben a Divebomb Records jóvoltából CD-n is kijött az I Hate Therefore I Am, ezen kívül a kiadó még ugyanabban az évben a Live Hatred koncertalbumot, illetve a Land of the Greed, Home of the Depraved válogatást is piacra dobta, mintegy emléket állítva egy elfeledett mestermű és egy roppant alulértékelt banda előtt. Ahogy az én példám is mutatja, sohasem késő megismerkedni vele.
Leave a Reply