Cutty Sark: Heroes (1985)

Jó ideje tervezem, hogy írok erről az albumról. Nem mintha korszakos alkotás lenne; sokkal inkább azért, mert ellentmondásos érzéseim vannak vele kapcsolatban. Tipikus nyugatnémet anyag a ’80-as évek közepének lemezdömpingjéből, néhány kifejezetten jól sikerült nótával, ám összességében meglehetősen szürke tónussal megrajzolva. Az apropót végül a lemez megjelenésének 35 éves jubileuma szolgáltatta, ám az utolsó pillanatban úgy döntöttem, e megemlékezésnek sokkal inkább a Süllyesztő rovatban van a helye.

A ’80-as évek elején számtalan olyan, a klasszikus heavy metal műfajában alkotó csapat jelent meg a színtéren, amely az Iron Maiden, a Judas Priest, az Accept és a többi – majdani – klasszikus együttes által keltett hullámokat igyekezett meglovagolni, ám igazi tehetség, önálló karakter, kitartás vagy a megfelelő támogatás hiányában gyakorlatilag már az évtized végére beszüntette működését. (S ha később újra is indult, az a lendület sem tartott sokáig.) Néhányan közülük fel tudnak mutatni egy, maximum két emlékezetes lemezt, ám a többség még ennyit sem; tucatzenekaroknak, derék iparosoknak tűnnek, akiknek nem sikerült slágereket írniuk, és az átütőerőnek is híján voltak.

Az 1979-ben, Bonnban alakult Cutty Sark ilyen szempontból „majdnem”-zenekar: tulajdonképpen nem rossz, amit csináltak, ám bizonyos tényezők arra predesztinálták őket, hogy megragadjanak a nyugatnémet második-harmadik vonalban. Első anyaguk egy négyszámos EP volt 1983-ban (Hard Rock Power), amit gyors egymásutánban két nagylemez követett (Die Tonight! – 1984, Heroes – 1985). Valamennyi kiadványt ugyanaz a négyes – Conny Schmitt énekes, Uwe Cossmann gitáros, Helge Meier basszusgitáros és Michael „Micki” Schmitt dobos – hozta össze. A két LP ráadásul a belga Mausoleum Records égisze alatt látott napvilágot, úgyhogy akár komolyabb történet is kerekedhetett volna a dologból, ám ehelyett az együttes 1987-ben feloszlott.

Mielőtt azonban a folytatásról mesélnék (mert hogy az is van), essen szó magáról az „ünnepeltről”, a Cutty Sark szerintem legjobb alkotásáról. Soha nem fogom megtudni, hogy akkor is azt a három számot tartanám-e a szóban forgó dalcsokor legjobbjainak, amelyeket, ha nem azokat hallottam volna először a csapattól, egy remekül összerakott válogatáskazetta részeként. De így történt, a maradék pedig jóval később tette teljessé a képet.

A lemezen nyolc nóta hallható, alig több mint 40 percben – ami akkoriban teljesen megszokott volt. Az album borítója erősen felejthető, valahol félúton a klisés és az ötlettelen között. S bár a nyitónótával sem a leghangosabb patronjukat lövik el, a magam részéről abszolút értékelem a Firebird-öt felvezető, a hallgató fantáziáját megmozgató hangjátékot. Egy pubból zene szól, kocsmazajt hallunk, majd felvijjog a légvédelmi sziréna, futó lépteket követően beindul egy repülőgép motorja, és ezután érkezik meg a háttérből a zene. Amelynek fő témája máris egy alapos nyúlás: a Rainbow zenekar A Light in the Black dala alapriffjének némileg felpörgetett változata.

A Cutty Sark muzsikáját előszeretettel hasonlították, hasonlítják az Accept, illetve a korai Grave Digger zenéjéhez. Tény, hogy itt is hallunk döngölő, bólogatásra, léggitározásra késztető középtempókat, de már a sound-ban is jelentős eltérések mutatkoznak, ami pedig a legfeltűnőbb különbség, az Conny Schmitt énekhangja, ami sajnos sokat ront az összképen. Technikája, előadásmódja sokszor irritálóan nyávogó, rikoltozó, ami a címadó nótában különösen jól tetten érhető.

Az album számomra a harmadik számtól válik (egy időre) izgalmassá és szerethetővé. Igen, itt jönnek egymás után az egykori kedvcsináló nóták, a Do Come True, a Smell a Rat és a Sold to Kill. Jó dalok karakteres hangzással, jegyezhető melódiákkal és ötletgazdag hangszeres játékkal. Focicsapatokra szokták mondani, hogy ekkor, a tizedik perc táján „jöttek ki az öltözőből”, kezdtek el igazán játszani. Mintha egy másik bandát hallanék, mint a lemez elején (és a végén)…

A Smell a Rat kifejezetten lendületes szerzemény, amit a jó gitármunka és a félig beszélt, félig énekelt refrén („you gotta know / you gotta know / come smell a rat”) emel az anyag legjobb pillanatai közé. A B oldalt nyitó Sold to Kill pedig számomra a lemez csúcspontja: vágtázó tempója megbizserget, a verze szépen, jól felépítetten ível a kiválóan eltalált refrénig. Ha ilyen dalokból állna az egész lemez, mint ez a három, meggyőződésem, hogy máshogy alakult volna a csapat története.

Ám sajnos nem ilyenekből áll. Az album balladájának szánt Love the World Away meglehetősen középszerű, cserébe viszont Conny itt kevésbé fülsértően énekel, plusz maga a szám kifejezetten gitár-centrikus. Az Invitation to Dance egy kisebb dobszólóval úgy indul be, mint egy lokomotív, és onnantól végig is száguldja a számára adatott négy percet. Uwe Cossmann több helyen is megvillantja gitártudását, ám egyéb emlékezetes momentumra már nem futja. Na jó, a végén néhány taktust eljátszanak a nyugatnémet himnuszból, a refrén viszont kimerül a cím ismételgetésében.

A korongot záró Let’s Go elég langyos középtempóban indul, a második felére szerencsére egész szépen felpörög, de valahogy végig „levegős” marad a zene: talán több gitárszólam, több keménység, még egy gitáros hiányzik a képből. Véleményem szerint ezen a nótán érződik a legjobban a másod-harmadvonalbeliség, és ezzel egyben arra is magyarázatot kapunk, hogy miért nem volt helye a csapatnak az élvonalban. Bár ha a következő albumukkal ugyanekkorát vagy ennél is nagyobbat gurítottak volna, mondjuk, mint az Accept az I’m a Rebel után a Breaker-rel vagy a Breaker után a Restless and Wild-dal…

Ám a lendület itt hosszú időre megtört, és a Cutty Sark harmadik nagylemezére több mint egy évtizedet kellett várni. Az 1987-es leállást követően 1998-ban hallattak újra magukról, és jelentették meg máig utolsó, Regeneration című albumukat. A csapat soraiban egyetlen személyi változás történt: a bőgős Helge Meier helyett ezen a lemezen Torsten Pitz pengette a vastag húrokat. A beilleszkedésre azonban már nem jutott ideje, mivel a zenekar egy évvel később ismét bedobta a törülközőt.

Ezt követően Schmitt és Pitz a G(e)nom nevű heavy metal/hard rock csapatban folytatta pályafutását. Két albumot adtak ki, majd 2004 után végleg eltűntek a radar képernyőjéről. A Cutty Sark dobosa, Micki pedig a progresszív metalt játszó Twilight Passion énekeseként (!) tűnt fel újra a színen. Ők 2006-ban egyetlen demóig jutottak – legalábbis hősünkkel, ugyanis a Metal Archives szerint a zenekar jelenleg is aktív, énekesük egy hölgy, egyéb kiadványokról viszont nem esik említés.

A Cutty Sark-ban nagyon úgy tűnik, hogy ennyi volt, és nem több. Három albumuk viszont, ha nem is mérföldkő a német heavy metal történetében, de abszolút hallgatható anyag.

About Coly 1251 Articles
A Rattle Inc. fanzine, majd az ugyanilyen nevű online heavy metal magazin alapítója, szerkesztője. Civilben is újságírással foglalkozik.

Be the first to comment

Leave a Reply

Your email address will not be published.


*