A Bonded frissen megjelent bemutatkozó albumát tulajdonképpen egy amolyan kényszer szülte „underground thrash all stars” formáció első életjelének is tekinthetjük. Azért mondom így, mert ez a csapat valószínűleg sohasem alakult volna meg, ha a két főkolompos, Bernd „Bernemann” Kost gitáros, illetve Markus „Makka” Freiwald dobos két évvel ezelőtt nem került volna ki a Sodom zenekarból, a motiválatlanság csúfos bélyegét magán viselve.
Na ja, biztosan nem voltak kellően motiváltak. Értitek: kreatív válság a Sodomban, no hiszen. Talán már nem tudták tartani a lépést Tom Angelripper-rel abbéli fáradozásaiban, hogy a zenekara hangzását lemezről-lemezre megújítsa, mindig új utakat keresve, az önismétlés csapdáját messziről elkerülve. Ja, várjunk csak, a Sodom pont nem egy ilyenfajta csapat! Szóval, nem teljesen helytálló az az indok, ami miatt a fiúk kikerültek a képből.
Tulajdonképpen bármilyen más indoklás elfogadhatóbb lett volna, még az is, hogy simán csak a frizurájuk nem tetszett a főnöknek. Végül is, ha jobban belegondolunk, az Angelripper-rel pontosan egyidős Bernemann erősen őszülő-ritkuló – amúgy istenkirály – sérója valószínűleg az idő kegyetlen múlására emlékeztette a lélekben örök tinédzser Tomot, Makka szinte tarkopasz búrájáról pedig ne is beszéljünk, egy metal bandában ilyen fejjel nem lehet hitelesen angyalt szaggatni.
Most úgy tűnhet, hogy a Sodomon próbálok élcelődni, de pont hogy nem erről van szó, mert imádom a bandát, így szimplán csak humorral próbálom csillapítani a szomorúságomat, főleg ami Bernemann-t illeti. Ez az ember szerintem a több mint húsz évvel ezelőtti csatlakozásával friss vért pumpált az akkor éppen megfáradni látszó Sodom-gépezetbe, és gitárjátékával, illetve az azóta megjelent lemezeken nyújtott dalszerzői teljesítményével nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapat ne csak egy, a korai lemezek dicsőségében sütkérező legenda maradjon, hanem azzá a valóságos thrash metal intézménnyé váljon, ahogy ma ismerjük.
A jó öreg Bernemann nem keveset tett egykori csapatáért, így nyilván hirtelen, nyersen érte a távozásra való felszólítás, de ha menni kell, hát menni kell, mindig előre kell nézni, nem a múlton keseregni. Sorstársa, Makka remek dobos, hiba lett volna tőle megválni, kiváló alapot jelentett egy új banda megalapításához. A jelenlegi thrash metal színtér olyan alakjait sikerült megnyerniük az ügynek, mint az Assassin-énekes Ingo Bajonczak, vagy az ex-Suicidal Angels gitáros Chris Tsitsis, basszusozni pedig a számomra eddig ismeretlen Marc Hauschild ugrott be.
Valószínűleg hajtotta őket a bizonyítási vágy, vagy nevezzük inkább bosszúvágynak, de tény, hogy a nagy szakítás után ezek a „motiválatlan” zenészek hamarabb jelentkeztek friss nagylemezzel, mint a jelenleg EP-k végeláthatatlan sorával támadó egykori kenyéradójuk. A Rest in Violence bizony egy igen csattanós válasz azok számára, akik esetleg kételkedtek abban, hogy vajon ezek az arcok képesek lesznek-e megállni a saját lábukon.
Abból kiindulva, ahogy a csapat beharangozta a lemezt, illetve egy-két külföldi kritika alapján egy irgalmat nem ismerő, kíméletlen, vegytiszta thrash metal arculcsapásra voltam felkészülve, amivel alapvetően nem is lett volna semmi gondom, tekintetbe véve a zenészek előéletét, ami nyilván maga után von bizonyos elvárásokat. Szerencsére azonban a Bonded tagjai ennél bátrabbak voltak, és bár a thrash metal, mint kiindulópont, valóban adott, azért jóval változatosabb képet mutat a lemez egy sima cséplőfém iparosmunkánál. Igazuk is van, ez egy új zenekar, egy új kezdet, és ha túl akarnak lépni a múlton, akkor már most le kell fektetniük az alapokat egy új, saját stílushoz.
A fentieket mintegy alátámasztandó, nem egy tipikus, arcba mászó thrash-tornádóval indítják a lemezt, mert a Godgiven ugyan egy igazi adrenalin-löket, stílusilag azonban inkább a power/thrash kategóriába illeszthető be. Mi több, Ingo helyenként egészen olyan hangokat hallat, amilyeneket Chris Boltendahl-tól várnánk egy különösen jól sikerült görbe este után. Persze nem kell megijedni, mert a muzsika azért jóval intenzívebb a sírásók stílusánál.
Műfajilag azonban nemcsak a könnyedebb, de a jóval brutálisabb irányzatok felé is kileng a mutató, a Suit Murderer már inkább az északi (death) metal bandákkal mutat rokonságot, konkrétan a 2000-es évek eleji, hardcore-ral flörtölő Entombed szelleme került itt megidézésre. A gitárszóló egy kisebb csúcspontja a dalnak, úgy látszik, Bernemann remek társra lelt Chris személyében, és hát igen, ebben a csapatban nincs egyetlen Venom-fanatikus diktátor sem, aki esetleg a kezére csapna, mondván, hogy ne “Malmsteen-kedjen” már bele egy ilyen zúzda nótába!
A Rest in Violence dalhoz nem mást sikerült a mikrofon mögé állítaniuk, mint a jó öreg Blitz mestert az Overkillből. Nyilván érezte a zenekar, hogy ha már egy ekkora legenda tiszteli meg őket a vendégszereplésével, akkor nem égethetik le magukat előtte valami béna nótával. Nem is tették, mert egy akkora thrash-csapást toltak Bobby segge alá, hogy ihaj! Végül olyan jól sült el ez a kis együttműködés, hogy hülyék lettek volna nem ezt a dalt megtenni címadónak. Érthető a dolog, a helyükben én is ezzel a nótával házalnék mindenhol.
Mint ahogy már említettem, a lemez határozottan változatosra sikeredett, van itt minden, ami szem-szájnak ingere: van Pantera módjára döngölő középtempós súlyosság a Je Suis Charlie képében, de olyan dal is akad, ahol már-már a doom metal határát súrolják, ilyen a No Cure for Life, máshol pedig az elmaradhatatlan Slayer-es riffelés kerül elő, amire a legjobb példa a The Rattle & the Snake. Talán úgy tűnhet, hogy csak hazabeszélek, de az utóbbi dal az egyik kedvencem a lemezről.
Az album utolsó harmada pedig egy valódi szodomita mennyország, egymást váltják a gyorsabbnál gyorsabb thrash-pusztítások, de még ezek sem a szokásos, egy kaptafára készült sikálások, mindegyik dal rejt magában valami kis pluszt, a To Each His Own-ban például még némi dallamos énekre is vetemedik Ingo, tehát a lemez végére sem fogynak ki a puskaporból a fiúk. A záró The Outer Rim torzítatlan akkordjai ismét egy újabb arcát mutatják a csapatnak, de persze nem is ők lennének, ha időnként nem pörgetnék fel istentelen módon ezt a tételt is.
Nyilván egy ilyen kaliberű arcokból álló zenekartól nem számítottam gyenge lemezre, de ezzel együtt is meglepett, hogy a Bonded már első nekifutásra is egy ilyen erős anyaggal rukkolt elő. Tom Angelripper-nek valószínűleg nem lesz őszinte a mosolya, ha esetleg meghallgatja egykori harcostársai albumát, mert ez bizony simán elment volna egy baromi jól sikerült Sodom-lemeznek is. Egy olyan friss, változatos, kreatív energiáktól feszülő Sodom-lemeznek, amilyet szerinte képtelenség lett volna összehozni ezekkel az állítása szerint már csak rutinból dolgozó, befásult zenészekkel. Akármekkora veteránokkal is veszi körül magát a jó öreg Tom, alaposan fel kell majd kötnie a gatyáját, ha ezt az albumot űberelni akarja. Kívánok neki ehhez sok szerencsét és kitartást, nehéz dolga lesz, mert volt kollégái igen magasra helyezték számára a lécet.
Leave a Reply