Annihilator: Ballistic, Sadistic (2020)

Bevallom őszintén, nem különösebben érdeklődtem az idei Annihilator-anyag után, aztán mégis tettem vele egy próbát. Jeff Waters munkássága az utóbbi huszon-egynéhány évben nem nyűgözött le maradéktalanul, sőt, némelyik anyagát még egy kicsit sem tudtam megkedvelni. Ilyen példának okáért a Waking the Fury. Hiába szerepel rajta a remek Joe Comeau (Liege Lord, Overkill, Tad Morose), egyszerűn nem bírom megemészteni. Kétszer vettem meg azt a CD-t, és kétszer adtam el, ami példátlan az esetemben. 🙂

Amikor Jeff főnök elkezdett dalolni a zenekarban, akkor indult a lejtmenet. A King of the Kill még rendben volt (bár a The Box című förmedvényt mindig átugrom, ha néha előveszem a lemezt), ahogy nagyjából a Refresh the Demon is, utána viszont már csak kínlódva tudtam meghallgatni a bandát. Pedig a roppant gyenge 1997-es, Remains címre keresztelt kiadvány után következő Criteria for a Black Widow album erejéig Randy Rampage is visszatért a mikrofonhoz (Isten nyugosztalja, 2018-ban vitte el a szíve, mindössze 58 évesen), de számomra ez sem hozott megváltást.

Az utóbbi években ismét Jeff látja el az énekesi posztot, dalnoki teljesítménye egész jól emészthető, és a zene is javulóban van. Be is szerzem rendre az aktuális ezüst korongokat, de aztán egy-két meghallgatás után ott állnak a polcon… Így talán érthető, hogy nem vártam tűkön ülve az új megjelenést. Coly felvetése a szerkesztőségben azonban felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy nekiveselkedtem, és… És nem bántam meg!

Már maga a borító is elnyerte a tetszésemet, aztán rátértem a lényegre. Remek kezdéssel leptek meg a srácok, az első taktusok után éreztem, hogy itt valami nagy dobásra készülnek. Az Armed to the Teeth magában rejti a lemez sokatmondó címadó frázisát, amelyet a zene is precízen alátámaszt. Persze a „srácok” kifejezés mindössze két embert fed, mivel a teljes stúdióalbumon – a dobokon kívül, amelyeket Fabio Alessandrini ütött fel – mindenért, úgymint gitárok, basszus, ének, hangszerelés, produceri munka stb. Jeff góré a felelős. Waters gitárstílusa egyedi, azonnal felismerhető. Az biztos, hogy nem felejtett el játszani, kitűnő formában van, ahogy arról a szemfülesebbek tavaly novemberben élőben, Budapesten is meggyőződhettek, ahová természetesen a teljes zenekari tagság is elkísérte.

A The Attitude irtózatos tekerése után érkezik az első slágergyanús szerzemény a Psycho Ward képében, némileg visszafogott tempóban. Egész jól beérett Jeff hangja is az idők során, mondjuk, sosem volt egy hangszálakrobata, ehhez a power/speed/thrash stílushoz azonban teljesen megfelel. Az I Am Warfare kegyetlen dallamai és ritmusváltásai, valamint a szöveg jól szemléltetik egy lehetséges, a biológiai és kémiai hadviselés által okozott apokalipszis pusztító erejét.

Out with the Garbage, azaz Ki a szeméttel! címmel csakis egy thrash zúzda képzelhető el. Bizonyos részeknél még a Slayer is beugrott róla. Legnagyobb kedvencem az Alice in Hell/Never, Neverland érába repít vissza: a Dressed up for Evil simán elfért volna bármelyik korai albumukon, de főleg az említett első kettőn. Akár egy modern stúdiótechnikával felvett harmincéves nóta, valósággal szétszakítja a hangfalakat! A Riot átlagosságát a gitárszóló előtti, szokatlan harmónia dobja fel. A nyolcadik tétel, amely a keresztségben a One Wrong Move címet kapta, a zseniális gitárszólóval, majd az azt követő hangulatváltással vett meg magának.

Véleményem szerint a Lip Service a harmadik albumon található Knight Jumps Queen reinkarnációja, úgyhogy aki azt szerette, itt sem fog csalódni. Az utolsó nóta a sorban, a The End of the Lie amellett, hogy totális Annihilator, tökéletesen idézi meg számomra a Megadeth szellemiségét. Simán ott van benne Megadave személyisége, mintha ő is gitározna a dalban, emellett akár tiszteletbeli társszerzőként is fel lehetett volna tüntetni. 🙂

Summa summarum, erősen ajánlom ezt az albumot minden kedves olvasónak, aki egy modern hangzású, ugyanakkor retro-Annihilator lemezre vágyik. A magam részéről elmondhatom, hogy 2020 első emlékezetes darálásával nálam mindenképpen betalált, kedves Mr. Waters! 🙂

A cikk szerzője: John Quail 31 további cikk
Ifjúkora óta a hard rock és a heavy metal műfaj megszállottja, de időnként szívesen hallgat reneszánsz zenét vagy akár templomi gregorián énekeket is. A történelem, ezen belül elsősorban a magyar középkor kedvelője.

3 Comments

  1. Sajnálom, srácok, de azt hiszem, én már Waking the Fury nélkül maradok. Nem vagyunk egyformák (szerencsére). ?

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*