Úgy gondolom, a ’80-as évek végére abszolút körvonalazódtak a heavy metal ágai az Egyesült Államokban, azaz minden térségnek megvolt a maga „specialitása”. San Francisco és vonzáskörzete (Bay Area) a thrash metal melegágya volt, Los Angelesben a glam és a thrash vetekedett egymással, New Yorkban a thrash kontra hardcore „küzdelmének” lehettünk szemtanúi, Washingtonban a hardcore volt az úr, Florida a death metal fellegvára lett, míg Marylandben a doom lett a meghatározó. Azonban olyan államok is akadtak, ahol vegyes volt az összkép, gondolok itt Texas-ra, Ohio-ra, vagy Illinois-ra.
Texas Amerika második legnagyobb állama, nem csoda, hogy egy kifejezetten színes metal mozgalom bontakozott ki ott (városoktól függetlenül és a teljesség igénye nélkül: S.A. Slayer, Matrix, Militia, Devastation, Solitude Aeturnus, Necrovore stb.). Ebből a szempontból különösen Austin és San Antonio vált meghatározóvá, ezekben a városokban „kezdődött el minden”. A Watchtower például Austinban bontott vitorlát 1982-ben,. A zenekart Rick Colaluca dobos, Doug Keyser basszusgitáros, Billy White gitáros és Travis Allen énekes hívta életre, utóbbit nem sokkal később Jason McMaster váltotta. Zenei hatásaik közé olyan csapatok sorolandók, mint a Pink Floyd, a Black Sabbath, a Led Zeppelin, az UFO, a Rush, a U.K., valamint a NWOBHM feltörekvő aspiránsai.
Bemutatkozásként, 1983-ban a Cottage Cheese from the Lips of Death – A Texas Hardcore Compilation albumra kerültek fel a Meltdown-nal, és ahogy a korong címe is elárulja, kilógtak a sorból, hiszen olyan bandák társaságában kaptak helyet a korongon, mint a D.R.I., a Butthole Sufers, a The Offenders, illetve a Prenatal Lust, azt viszont mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az albumot Bob O’Neill hangmérnök (R.I.P.) fogta össze, aki egyben a felvételeknek otthont adó The B.O.S.S. stúdió (Bob O’Neill Sound Studio) tulajdonosa, az akkori texasi színtér „guruja” is volt.
1984-ben jelent meg a Meltdown demó, majd 1985-ben dobták piacra bemutatkozó lemezüket, az Energetic Disassembly-t. Az anyag tulajdonképpen a progresszív thrash előfutáraként aposztrofálható, a maga idejében teljesen szokatlan és formabontó volt, alaposan meghökkentette a szakmát, hiszen alaposan kilógott a Metallica, Slayer, Anthrax, Megadeth stb. nevével fémjelzett mezőnyből. Az anyag értelemszerűen nem futhatott be komoly karriert, mert egyrészt az apró Zombo Records dobta piacra, másrészt a bakelitből 3 ezer, a kazettából pedig 1500 példányt gyártottak le.
Ezt követően 1987-ben két demót (Demo 1987, Instruments of Random Murder) készítettek el, immáron a Billy White helyére került Ron Jarzombek (ex-S.A. Slayer, Happy Kitties) gitárossal a soraikban, azonban a demók megjelenését követően újabb két változás történt a csapat háza táján: egyfelől leszerződtette őket a berlini Noise Records, másfelől pedig Jason McMaster-től Alan Tecchio (ex-Hades) vette át a mikrofont. (Érdekes adalékok: Doug Keyser Cliff Burton halálát követően „felvételizett” a Metallica-hoz, Jason McMaster a Pantera-val próbált, míg Billy White megalapította a rövidéletű Khymera-t a Juggernaut-dobos Bobby Jarzombek-kel és a Karion-basszusgitáros Pete Perez-zel, mielőtt csatlakozott volna Don Dokken-hez, hogy rögzítse vele az Up from the Ashes albumot. Alan Tecchio előtt pedig Mike Soliz, a Militia énekese töltötte be a frontember szerepét).
A zenekar úgy vonult 1989 augusztusában a berlini SkyTrak stúdióba, hogy a lemez felét már feldemózta (The Eldritch, Instruments of Random Murder, The Fall of Reason, Hidden Instincts – egyedül a Plastic-ot nem használták fel, illetve a demók még McMaster-rel készültek). A produceri munkálatokat maga a csapat látta el, kizárólag a dobfelvételek fűződnek Alan Leeming nevéhez.
Ron Jarzombek így emlékszik vissza a felvételek körülményeire: „A Noise átreptetett minket Berlinbe, hogy rögzítsük az albumot, pár hónappal a berlini fal leomlása előtt. A biztonsági hölgy a reptéren kirántotta a táskámból a házilag készített metronómomat, mókásan nézett rám. mire én azt mondtam neki: ó, igen, úgy néz ki, mint egy bomba. Ez volt az első alkalom, hogy Texason kívül tartózkodtam, az első alkalom, hogy repülőgépen utaztam, és egy tízórás utazást követően landoltam Németországban. Pattogtak a füleim, az agyam pedig úgy érezte, hogy összehúzódik… szép. Amikor megérkeztünk Berlinbe, a reptéren semmit nem tudtam elolvasni. Kezdetét vette a kulturális sokk, úgy éreztem, megőrülök, ráadásul azt mondták, hogy a légitársaság elvesztette a poggyászomat, benne a négysávos Tascam felvevőmmel és az összes mesterszalagommal, amelyeket a master felvételekhez akartam használni (hála Istennek, a következő járattal szerencsésen megérkeztek). A héthetes felvételek felénél észrevettem, hogy a bal kezem ujjai elakadnak, és kiugranak a helyükről. Ez volt a kezdete annak, hogy két évig nem tudtam gitározni, mivel négyszer műtötték a kisujjamat és a gyűrűsujjamat. Ez idő alatt 17 sebészt/specialistát/terapeutát látogattam meg, és San Francisco-ba repültem segítségért, hogy újra gitározhassak. A banda szélnek eresztette az első producert, mert alkoholista volt, és a napot délután háromkor akarta elkezdeni, mert napközben mindig másnapossággal küzdött. Szerencsére a hangmérnökök, Tom Stockinger és Gerdi megmentették a napot. Miközben a stúdióban voltunk, kaptuk a hírt, hogy a lemez egy új formátumban, CD-n jelenik meg. Egyértelműen zenei karrierem egyik fénypontja a Control and Resistance. Sohasem felejtem el azt az időt. Köszönet Doug-nak, Rick-nek, Alan-nek, a Noise-nak, a SkyTrak stúdiónak és a Watchtower-rajongóknak, hogy beszerezték az albumot, de mindenekelőtt Berlinnek.”
Az első szó, ami eszembe jut a 43 perces albumról, hogy varázslat, mágia, tömény zsenialitás. Menjünk tovább: ki(k)re volt hatással az album? Nagyjából a komplett technikás, komplex death metal színtérre, beleérte a megboldogult Chuck Schuldiner-t, Roger Patterson-t (Atheist), illetve olyan bandákat, mint a Sieges Even, a Dream Theater, a Spiral Architect és még sorolhatnánk. Kezdem azzal, hogy alaposan megdolgozzák a hallgató fülét és agyát – kis túlzással az idegrendszerét –, hiszen ezt a lemezt nem lehet azonnal feldolgozni. Rengeteg idő szükségeltetik ahhoz, hogy valaki ráhangolódjon, elkapja a fonalat, már csak Alan Tecchio orgánuma miatt is. Nem feltétlenül rajongóbarát a hangja, egyfolytában a magas tartományokban mozog, de például a borult melódiákkal, hangulattal megtámogatott The Fall of Reason-ben emlékezetes, megjegyezhető témákat is felvonultat, ahogy teszi azt a címadó szerzeményben is.
Ron Jarzombek az S.A. Slayer kultikus Go for the Throat lemezén tette le először a névjegyét a szakmában, azonban a Watchtower egy „másik kávéház” volt, maximálisan alkalmazkodott és illeszkedett a csapat komplex megközelítéséhez. A ritmusszekció tagjait viszont külön-külön is muszáj kiemelni: Doug Keyser virtuóz basszusozása gyakorlatilag az anyag fénypontja, „elmebeteg” futamai szinte követhetetlenek, a bőgő – a gitárral egyetemben –gyakorlatilag szólóhangszerként funkcionál. Rick Colaluca roppant technikás, kiszámíthatatlan, tördelt tempókra alapozott dobolása szintén unikum, ember legyen a talpán, aki követi, esetleg „megfejti”, egy biztos: roppant tudás birtokában volt (és van). Nagyjából a Timi Hansen (R.I.P.)/Kim Ruzz párossal említhetők egy lapon, mindenki más csak jelenthet nekik.
Az sem hanyagolható el, hogy a szintén 1989-ben megjelent When Day and Dream Unite szerzeményei sokkal „könnyedebbek”, befogadhatóbbak, mint a Control and Resistance zsengéi. Alapvetően nyomta rá a bélyegét a végeredményre – különösen a szövegekre –, hogy a csapat tagjai első ízben jártak Európában: azt hiszem, hogy a Mayday in Kiev-hez, a The Fall of Reason-hoz, vagy a Life Cycles-hoz nem szükségeltetik különösebb kommentár. Úgy gondolom, hogy az utolsó szám, a Dangerous Toy egyfajta utalás Jason McMaster akkori zenekarára.
Promóció gyanánt a The Eldrich-re forgattak klipet, azonban – sajnos – nem volt kérdés, hogy az akkori közegben ez az alkotás kimeríti az emészthetetlenség fogalmát, így annak rendje és módja szerint, nem sokkal a lemez megjelenése után a banda jegelte működését. 1990 tavaszán lebonyolították első és egyetlen európai turnéjukat a Coroner társaságában, majd visszatérve az Egyesül Államokba pár keleti parti bulit adtak, de nem sokkal ezek után elvesztették Alan Tecchio-t. A megfelelő helyettes megtalálása nehézkesnek bizonyult: bár több jelöltet, többek között a Confessor énekesét, Scott Jeffries-t is meghallgatták, ám végül Ron Jarzombek fentebb vázolt kézproblémái megtörték a csapat lendületét. Négy évvel ezelőtt egy parádés, ötszámos anyaggal (Concepts of Math: Book One) jelentkezett az együttes, azóta viszont semmi hír nincs felőlük. Remélem, nem merült ki ennyiben munkásságuk, és jövőre csak megérkezik az a bizonyos várva várt harmadik album.
Leave a Reply