Tygers Of Pan Tang: Ritual (2019)

Nem mondom, igencsak belehúztak a brit metal legendák így, az év végéhez közeledve! Az Angel Witch és a Grim Reaper után most egy újabb veterán, a Tygers Of Pan Tang is új lemezzel örvendezteti meg a műfaj híveit. Azok kedvéért, akiknek esetleg nem mond túl sokat a zenekar neve, érdemes dióhéjban annyit megemlíteni, hogy a csapat annak idején az NWOBHM színtér egyik nagy reménységeként indult, és két lemez erejéig John Sykes is itt élezte „tigriskarmait”.

Első két lemezük, az 1980-as Wild Cat és az 1981-es Spellbound a heavy metal korai klasszikusai, ezeket az albumokat többek között James Hetfield is a kedvencei, fő hatásai között tarja számon. Ezek után már egy kissé hard rockosra vették a figurát, majd 1984-ben, az akkori kiadójukkal támadt nézeteltérések miatt feloszlottak. Egy évre rá azonban újra aktiválták magukat, azonban ez a gyorsan jött feltámadás már csak két lemez erejéig tartott, és jelentős zenei változást is hozott, mert egy erősen az AOR stílus felé tendáló, billentyűkkel feldúsított irányba fordult a zenekar. Ez egyébként szerintem nem is annyira ördögtől való dolog, ráadásul számos pályatársuk is rálépett erre az ösvényre. Csak egy pár példa: Diamond Head, Saxon, Def Leppard, Tokyo Blade, Praying Mantis. Az persze már más kérdés, hogy kinek mennyire jött be ez a váltás, mert voltak, akiket a csúcsra repített, kedvenc tigriseink azonban nem jártak szerencsével, így nem sokkal az 1987-es Burning in the Shade album után be is dobták a törölközőt.

2000-ben Robb Weir gitáros (és egyben egyedüli alapító tag) vezetésével újraindult a banda, és azóta folyamatosan jelen vannak a színtéren, koncerteznek, és ami a legfontosabb, hogy Jacopo Meille énekes 2004-es csatlakozása óta fokozatosan visszakanyarodtak az eredeti hangzásvilágukhoz. És ezzel meg is érkeztünk a jelenbe, a frissen megjelent Ritual lemezhez.

Az új albumon szerencsére tovább haladnak az eddigi ösvényen, ügyesen lavírozva az igényes, ám keménykötésű hard rock és az odaverősebb heavy metal között, valahogy úgy, ahogy azt Saxon is teszi manapság. A lemezt indító Worlds Apart rögtön a csapat metalos oldalát mutatja, húzós tempójával, sodró riffelésével igen határozottan rúgva be az öreg motort. Kapásból egy himnusz már így a legelején, nem panaszkodhatunk, elég jól indul a műsor!

A Destiny viszont már egy dögös, középtempós, naplementébe motorozós rock nóta. Hallatán akaratlanul is bólogatni kezdünk a ritmusokra, miközben gondolatban már az országutakat rójuk, szabadon, letépve magunkról a társadalmi elvárások láncait. Hátunk mögött a motoron természetesen egy dögös bigével. Tudjátok, szabadság, szerelem, meg ilyenek. Hasonlóan rockos vonalon halad a Rescue Me is, megbolondítva egy kis talk box-os bűvészkedéssel, meg némi háttérkórussal a refrénben. Viszont aki ezek alapján valami Bon Jovi-s bénázásra gondol, az nagyon rossz irányba tapogatózik, mert az itt hallható gitár-fűrészeléstől Richie Sambora tutira a pohár után nyúlna ijedtében, a jó öreg Jon pedig ha megszakadna, se tudna már így énekelni!

A Raise Some Hell visszaterel minket a heavy metal felségterületére, egy pokoli száguldás formájában, a műfaj legszebb hagyományai szerint. Egy vérbeli, léggitározós headbanger-opusz, egyenesen az old school-mániákusoknak címezve, sok szeretettel. Ha bírod a Hellbound című klasszikust a csapattól, akkor ezt is imádni fogod! Egy ilyen energiabomba után kifejezetten jól is esik a Spoils of War kimértebb, bólogatósabb menetelése. Amit egy kicsit sajnálok a dal kapcsán, hogy a végén hallható súlyosabb riffelgetést szerintem valamivel hosszabbra is nyújthatták volna, szívesen elhallgattam volna még egy darabig.

A White Lines az egyik legslágergyanúsabb tétel a lemezen, valószínűleg az élő fellépéseik kihagyhatatlan darabja lesz mostantól. Direkt utána is néztem, hogy játsszák-e már a koncerteken ezt a dalt, és bizony, már bele is simult a setlist-be a klasszikusok közé. Megérdemelten, teszem hozzá. Egy jó kis AC/DC-re emlékeztető témázgatás vezeti fel a nótát, aztán belecsapnak a fiúk a tekerős riffekbe, az egészet pedig megkoronázzák a kitörölhetetlenül ragadós énekdallamok, amik már a verzék alatt is fantasztikusak, az együtt ordítós refrénről már nem is beszélve. Jó döntés volt Robb Weir részéről, hogy fiatalabb zenészekkel vette körül magát, mert valószínűleg ennek is köszönhető, hogy az egész lemezen nyomát sem lelni a kínos „tata-rock” hangulatnak.

A hangszeres szekció is remek, de az igazi nagy fogás Weir számára kétség kívül az énekes, Jacopo Meille. Ez az olasz származású, öltözködésében és fizimiskájában egyaránt az öregedő Robert Plant-re emlékeztető fazon egyértelműen egy áldás a zenekar számára. Fiatalos, erőteljes hangja, kiváló dallamérzéke nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ennyire naprakész tud maradni a banda hangzása. Nem lepne meg, ha a későbbiekben egy nagyobb, népszerűbb zenekar frontján kötne ki. Nem örülnék neki, de nem lepne meg. Még szerencse, hogy nem a Frontiers kiadónál van a banda…

A White Lines őrülete után a Worlds Cut Like Knives balladája kellemes ugyan, de ezen a ponton már nem gyertyafényes hangulatra vágyik a hallgató, hanem jóféle seggberúgós metalra! Amit szerencsére a soron következő Damn You! képében rendesen oda is kennek nekünk a srácok. Ha bejön neked a Never Surrender nóta a Saxon-tól, akkor szoros barátságot fogsz ápolni ezzel a dallal, mivel ugyanaz a megunhatatlan riff feszül itt is, amit igaz, hogy már sokan, sokszor eljátszottak, mégsem lehet elégszer hallani.

A Love Will Find the Way újra egy jó kis zakatolós rock zúzás, egy kiváló, nagyívű refrénnel, Meille itt ismét remekül teljesít. A dalban vissza-visszatérő, fülbemászó gitárszólóért külön piros pont jár a hathúros szekciónak. Az Art of Noise hipnotikus, modernebb hangulata után a Sail On monumentális, epikus hangvétele méltó lezárása ennek a nagyszerűen sikerült albumnak.

A Tygers Of Pan Tang legénysége ismét egy jólesően változatos, ám egységesen magas színvonalú lemezzel jelentkezett. Már zsinórban a negyedik kiváló albumot adják ki, bizonyítva, hogy még korántsem vén, fogatlan tigrisek ők, de még csak nem is hallássérültek, nem úgy, mint egyes leopárdok! Ez itt egy életerős alfa-hím gyülekezet, akikkel még igenis számolnia kell a heavy metal világának!