Tygers Of Pan Tang – Old School House, Barnsley, 2019. november 29.

Vannak az ember életében olyan helyzetek, amikor csak úgy, teljesen spontán összejönnek a dolgok. Így jártunk mi is a Tygers Of Pan Tang koncertjével. A szenzációsan sikerült Ritual lemezről tegnapelőtt olvashattátok az ismertetőmet a Rattle Inc. hasábjain (itt), ennek kapcsán látogattam el a zenekar honlapjára, hogy a vesztesek nyugalmával átnézzem az aktuális turné angliai állomásait, amolyan „Na, nézzük, hol nem fogjuk látni őket!” jelleggel. De hopp, mit látnak szemeim, az egyik koncert helyszíne Barnsley lesz, ami nincs is olyan messze Knottingley-től, ahol jelenleg élünk! Pont szabadnapra esik a buli, úgyhogy nincs min agyalni, jegyet kell venni! Megyünk!

A koncert helyszíne

Barnsley-ról azt érdemes tudni, hogy a Saxon zenekar ebből a városból származik, így amikor megérkeztünk, talán mondanom sem kell, szinte éreztem a heavy metalt a levegőben. 🙂 Maga a koncert az Old School House nevű helyen került megrendezésre, ami kívülről nézve egy nagyobbacska, tipikus angol pub benyomását keltette, és el nem tudtam képzelni, hogy ezen az épületen belül tényleg van egy koncertterem is. Azonban kellemesen csalódtam, ugyanis a hely külső része valóban hagyományos kocsmaként üzemel, viszont aki a koncertre jött, annak már eggyel beljebb kell mennie, ott van a koncertterem, és a jegyek árát is ott kell leszurkolni. Ráadásul a két rész közötti hangszigetelést is jól megoldották, így ha például egy idős angol lady betér egy pintre, nem kell megsüketülnie a szomszéd teremből átszűrődő kétlábgépes támadástól.

Oké, bent vagyunk, szemrevételezzük a merch pultot! Nagyszerű, ott virít a kínálatban az új lemez CD-verziója is, akkor most ebbe szépen beruházunk! Na, igen, de senki nincs a pultnál, mégis kinél kell fizetni? Megkérdeztük a keverőpult felett bűvészkedő fazont, aki azt válaszolta, hogy mindjárt jön valaki. Rendben, akkor várunk. Kb. egy perc elteltével, földbe gyökerezett lábbal vettem tudomásul, hogy maga Robb Weir, a zenekar alapító/gitárosa fog minket kiszolgálni! A mester a saját kezével adta át nekem a legfrissebb remekművét, ráadásul készségesen dedikálta az új lemezt, meg az összes többit is, amit magammal hoztam, sőt, a közös fotónak sem volt semmi akadálya. Mi több, az új albumot bevitte a backstage-be, hogy a többiek is aláírják. Hát igen, valahogy így kellene ezt csinálnia mindenkinek! Nem méregdrága, feláras Meet and Greet jegyeket árulni, mint ahogy egyes zenekarok teszik. Ezen a ponton már úgy voltam, hogy ha elmaradna a koncert, akkor se roskadnék magamba, én már így is boldogan mennék haza!

Robb Weir-rel

A buli intrója gyanánt, stílszerűen a Mud zenekar Tiger Feet dalát játszották be, amit a helyi, javarészt ötvenes arcokból álló közönség egyből levett, vidám táncikálás, énekelgetés vette kezdetét. Szerencsére gyorsan a színpadon termett a zenekar, és minden különösebb teketóriázás nélkül belecsaptak az új album egyik bomba nótájába, a White Lines-ba! Igazán örültem ennek az indításnak, mivel számomra az elmúlt hetek első számú himnusza volt ez a dal, így nagyon szorítottam, hogy benne legyen a programban. Ezután egy komoly időugrás következett, visszarepültünk 1981-be, a zseniális Take It segítségével.

Pár nóta után Jacopo Meille énekes (aki az új lemez borítóján már Jack-ként szerepel) megállapította, hogy jó a buli, meg minden, de nem kellene már egy dal a Wild Cat albumról is? Miután a közönség kifejezte határozott egyetértését, már érkezett is az Euthanasia, és valami hihetetlen nagyot szólt ez az ősrégi nóta! Az első lemezről egyébként később még előkerült a Slave to Freedom, valamint a Suzie Smiled is, ez utóbbi szám alatt le sem tudtam venni a szemem a közönség egyik tagjáról, egy erősen túlsúlyos, békés családapa megjelenésű fazonról: néztem őt, és nem értettem, hogyhogy nem repült még le a feje az eszeveszett headbangeléstől? Itt jegyezném meg, hogy Meille a hangi adottságai alapján inkább rock-, mint metalénekes, ennek ellenére a banda fémesebb dalainak semennyit sem csorbult az éle, vagyis nincsenek lazábbra véve a dalok, sőt, az olyan száguldó ős-nóták, mint a Hellbound vagy a Running Out of Time valósággal letaglózták a tisztelt egybegyűlteket.

Gav Gray, Jacopo Meille, Micky Crystal és Robb Weir

Nagyon jó volt hallani a régi, legendás Tygers-dalokat, mert tényleg hatalmas élményt nyújtottak, de az a nagy helyzet, hogy újkori lemezeiket is annyira jónak tartom, hogy az ezekről származó nóták számomra teljesen egyenértékűek voltak kult-klasszikus társaikkal. Keeping Me Alive, Destiny, Only the Brave – az ilyen dalokkal nem lehet hibázni, és ezzel jól láthatóan a banda tagjai is tisztában voltak: vigyorogva, örömmel az arcukon játszották a friss szerzeményeket, látszott rajtuk, hogy hisznek az új lemezben, büszkék az új dalokra. Van is mire büszkének lenniük, mivel a Damn You! előtt Meille bejelentette, hogy a Ritual lemez a 23. helyezést érte el a nagy-britanniai rock és metal eladási listán. Viccelődve megjegyezte: nem is érti, ez hogyan történhetett, lehetséges, hogy valaki tényleg megvette az albumot? Csakis valamelyik szeretője lehetett!

A zenekar felszabadult hangulata egyébként végig jellemző vonása volt a koncertnek. A bandatagok között folyamatosan mentek az összevigyorgások, incselkedések, az éppen szólózó gitáros imitált seggberúgása, megjátszott fojtogatása stb. Szemmel láthatóan jól működik közöttük a kémia. Azt is érdekes volt látni, ahogy a gitárosok megosztották egymás között a szólókat: a vadabb, gyorsabb tekeréseket a csapat ifjú titánjára, Micky Crystal-ra bízták, míg a feeling-esebb, bölcsebb, blues-alapú szólókat Robb Weir vállalta magára. Robb mellesleg végig olyan élvezettel, örömmel játszott, hogy egyszerűen meg kellett zabálni. Hatalmas figura az öreg!

Jacopo Meille

Jacopo Meille énekes pedig egy született showman, egy jó értelemben vett ripacs primadonna, aki egymaga képes lett volna elvinni a hátán az egész műsort. Robert Plant-et idéző megjelenése, enyhén affektáló stílusa, egyedi mozgása, jellegzetes kéztartása, csettintgetései folyamatosan vonzották a tekintetet. Még a zseniálisan szar poénjain is jókat lehetett nevetni. Baromi szórakoztató figura, aki mellesleg egy igazi olasz macsó is egyben. Egyébként a különböző promó-képeken jóval fiatalabbnak tűnik, mint élőben, szerintem igazából az ötvenes évei elején járhat.

A zenekar természetesen a jól bevált ál-levonulásos trükköt is elsütötte, majd a közönség unszolására, három ráadásnóta erejéig visszatértek a színpadra. Elsőként a klasszikus Don’t Touch Me There hangzott el, egyenesen 1980-ból, majd jött két feldolgozás: a Tush a ZZ Top-tól, majd pedig a The Cloves-féle Love Potion No. 9 kiváló átirata. Ezek után viszont sajnos már tényleg lejöttek a világot jelentő deszkákról, de a koncert után készségesen dedikáltak bárkinek bármit, dumálgattak, fotózkodtak a rajongókkal. Én még egy pár szó erejéig elkaptam Robb-ot, hogy megkérdezzem, igaz-e, amit a színpadon mondtak, hogy vissza fognak még jönni Barnsley-be. Azt válaszolta, hogy igen, erre mérget vehetünk. Ezek után örömömben úgy döntöttem, inkább kihagyom a másnap esedékes Skid Row-koncertet. Jöhet nekem Dave Sabo, én a tigriseket akarom! Ha tehetném, már holnap megnézném őket újra!

Setlist:

White Lines
Take It
Keeping Me Alive
Euthanasia
Destiny
Raised On Rock
Running Out of Time
Don’t Stop By
Slave to Freedom
Suzie Smiled
Hellbound
Only the Brave
Damn You!
Don’t Touch Me There
Tush
Love Potion No. 9

A cikk szerzője: Gabrielkiss 46 további cikk
Több mint 20 éve rock/metal fanatikus, a mai napig aktív lemezgyűjtő. Jelenleg Nagy-Britanniában el, ahol egy nemzetközi áruházlánc alkalmazottja.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*