Mostanában azon morfondíroztam, van-e értelme olyan zenekar életművét górcső alá vennem ebben a rovatban, amelyben olyan lemezek is előfordulnak, amelyek nem igazán, esetleg egyáltalán nem nyerték el a tetszésemet. Úgy gondolom, inkább olyan zenekar albumait állítom szubjektív rangsorba, amelyiknek – kis hibával – a teljes életművét makulátlannak érzem. Így most nálam eljött a Tiamat ideje, mert nekem óriási kedvencem Johan Edlund zenekara, és két albumát kivéve maximális pontszámmal jutalmazom műveit.
Rangsorolásommal sokan nem fognak egyetérteni, a legtöbb rajongó a korai albumokat tartja kiemelkedőnek, amikor még death/doom zenét játszott az együttes, és a későbbi dark-os, gótos, avantgárd stílusban fogant lemezekkel kevésbé kötött barátságot, nekem viszont jobban bejönnek az „elszállós” albumaik. Íme, a lajstrom:
10. The Scarred People (2012)
Ez a zenekar legutolsó nagylemeze, ahol sajnos érződik, hogy Edlund egészségi állapota erősen a nullához konvergált, és ez a dalok színvonalán is meglátszott. Nem sokkal utána valóban aggódhattunk Edlund életéért, agyvérzést kapott, és kórházban kezelték. Nem mondom, hogy rossz a lemez, de egy kicsit egysíkú és erőtlen, a korábbi munkáihoz képest egyértelműen gyengébb. Ha lesz új album, mindenképp egy gyógyult, jó erőben levő Johan írja meg a dalokat!
9. Sumerian Cry (1990)
Nos, biztos, hogy másnál ez az album előkelőbb pozícióban végezne, de nálam csak a kilencedik helyre fut be. Nagyon jól lerakta az együttes a doom/death alapjait, ám szerintem még kiforratlanok a dalok, és a változatosságot is hiányolom belőlük. Ennek ellenére azt mondom, korszakalkotó művel indította a Tiamat a pályafutását, úttörő szerepük megkérdőjelezhetetlen volt az akkori színtéren.
8. Amanethes (2008)
Ez egy eléggé mostohagyermek-album, sok negatív kritikát olvastam róla, nekem viszont nagyon tetszik. Tény, hogy sok újat nem mutat fel a korábbi lemezekhez képest, de mégis van benne egy olyan plusz, ami miatt nálam nagyon működik. Egyik Tiamat-albumra sem jellemző a vidámság, de itt különösen nyomasztó atmoszféra uralkodik: mondhatni, egymást követik a depressziósabbnál depressziósabb nóták. Ebben biztosan nagy szerepet játszott Edlund édesapjának a halála is. Ennek ellenére nagyon élvezem az Amanethes-t, mert kiváló dalok vannak rajta.
7. The Astral Sleep (1991)
Ez az anyag viszont a death/doom metal egyik gyöngyszeme. A második albumra Edlund kiköszörülte az első lemezen esett csorbát, mivel jóval izgalmasabb nótákat írt. Utánozhatatlan az a hangulat, ami árad a lemezből, Edlund a vadabb nótákat is megspékelte halál-közeli hangulatot árasztó zenei betétekkel, amelyektől új értelmet nyert ez a műfaj. Olyan kriptaszagot áraszt a korong, hogy annak nincs párja.
6. Prey (2003)
Vicces, hogy az első dal vége felé van egy furcsa hang, amelyről sokáig azt hittem, hogy a CD írásakor (egy volt főiskolás évfolyamtársam másolta nekem) valamilyen hiba lépett fel, de később kiderült, hogy ez benne van a számban. Kitűnő nagylemez, tipikusan az új korszak albuma: lassú, dallamos, sötét hangulatú, itt-ott női énekkel megtámogatott a zene, amely közel áll a szívemhez. A Clovenhoof és a Carry Your Cross számomra klasszikus Tiamat-nótákká értek, nem tudok betelni a nagyszerűségükkel.
5. Clouds (1992)
Hárman (Coly, Dávid László és én) írtunk erről közös lemezismertetőt (itt), amiben méltattuk a lemez előremutató jellegét, amiről leginkább az egyedien borongós hangulat tehet. Ezen a lemezen már nem hörög Edlund, de a death metal-jelleg még így is tetten érhető, viszont előrevetítődött az a változás, ami a következő albumokon be is következett. Az atmoszferikus doom egyik legjobbja a Clouds.
4. Skeleton Skeletron (1999)
Erre a lemezre érkeztek be a dark/gót hatások a Tiamat zenéjébe, amire sokan fejcsóválással reagáltak, de nekem nagyon bejött. A Brighter than the Sun akár egy The Sisters Of Mercy nóta is lehetne, amiben női ének is van, de mégis jó. Vannak szerelmes dalok is, mint az As Long as You Are Mine vagy a Lucy, de ha valaki valamilyen szirupos andalgásra gondol, akkor nagyot téved. Ha egy ilyen sort olvasunk, mint például „You dance like liquid fire, like crystal methedrine”, akkor érthető, miről beszélek. A Rolling Stones Sympathy for the Devil-jének feldolgozásnál pedig nem ismerek jobb átiratot azok közül, amit Jagger-ék írtak. Na, talán pont a Sisters Of Mercy Gimme Shelter-e veheti fel a versenyt ezzel. Kedvencem még a nyitó Church of Tiamat és a For Her Pleasure.
3. Judas Christ (2002)
Hasonló stílusban fogant, mint az előző album, de talán még változatosabb és izgalmasabb. Nekem legalábbis az. Olyan „slágerek” kerültek ki erről, mint a Vote for Love, vagy az I Am in Love with Myself, amelyeket nagyon kedvelek (dark rock hatásokkal megtűzdelt dallamos számok), de a legnagyobb favoritjaim nem is ezek, hanem a Love Is as Good as Soma, a Truth’s for Sale, a Fireflower, valamint a két lírai záró dal (Heaven of High és Too Far Gone). Olyan remek dallamokat, hangulati betéteket helyezett el a zenekar ezekben, hogy nem tudok betelni velük, bárhol, bármikor szívesen meghallgatom mindet. Az egész lemez zseniális, nincs gyenge pontja.
2. Wildhoney (1994)
Erről a lemezről idén publikáltam (itt), úgyhogy nagyon nem ismételném magamat. Korszakalkotó mű, óriási, ahogy Edlund a droggal megtöltött fecskendő tartalmát beleinjekciózta a dalokba, ezáltal önálló életre keltve a nótákat: lebegnek, színesen pompáznak, és szétáradnak az Univerzumban. A Do You Dream of Me?-nél nem nagyon ismerek elborultabb dalt, de az A Pocket Size of Sun is messzire repít. Ahogy az egész lemez, ami számomra egy tökéletes korong.
1. A Deeper Kind of Slumber (1997)
A Wildhoney után is folytatta kábszeres utazását Edlund, még inkább elmerülve egy másik dimenzióban. Ezt a lemezt is bemutattam (itt), szóval sokat már nem tudok ehhez sem hozzátenni. Talán csak annyit, hogy először műsoros kazettán vettem meg, majd egy idő után CD-n is, mivel egy ekkora kedvencet muszáj voltam lemezen a magaménak tudni. A Riff-Röffös koncert előtt dedikáltattam a bandával is a néhai MCD áruházban, úgyhogy akkoriban volt hurrá hangulat rendesen, de ha bármikor berakom az A Deeper…-t, ugyanazt a hatást váltja ki belőlem. Nem és nem, soha nem tudom megunni, az egyik abszolút kedvenc nagylemezem.
Kellemesen csalódtam,mivel biztos voltam benne,hogy a Wildhoney lesz az első,pedig szerintem is a Deeper Kind of Slumber a csúcs mégpedig toronymagasan.A kreativitás és a kisérletezés tökéletes elegye.
Köszi, nihil!
Én bavallom nem szeretem mindegyik albumukat, pedig ez a banda is (nagyon fontos) része az életemnek a 90-es évek eleje óta. Csak én nem mentem el dark rock gót irányba, így sajna nem azt mondom hogy elváltak útjaink , mert mindig meghallgatom az aktuális anyagot (hátha ugye), de már sok esély nincs arra hogy leszállítson egy retro lemezt, lehet nem is kell.
– The Astral Sleep – Clouds – Wildhoney (ez még valamennyire kiszámítható lépés volt) – A Deeper Kind of Slumber (ez már nem, minden kritika csúnyán lehúzta, én meg megvettem műsoros kazin és én is csak pislogtam, de hát 97 volt és talán ez a lemez ébresztett rá arra hogy a kemény zenéknek leáldozóban, ettől függetlenül bekúszott a bőröm alá, uatzáshoz – legyen bármilyen – kiváló.)
– Skeleton Skeletron (ez is origi kazis, már kiváncsi voltam mi sül ki ebből az egészből, hááát nem kapta be a deck a szalagot szóval…)
És itt vágás, talán az Amanethes ami egy időgép, szinte minden érából van valami zenei megoldás itt, de nekem pöppet izzadság szagú.
És pár hete láttam hogy szép csendben 2 éve turnén vannak, no nem intenzíven, de felbukkanak itt-ott, és a Clouds – Wildhoney-t tolják csak. Hoppá. Hozzánk nincs dátum. De nagyon le van épülve a főnök, hatszoros szívleállás , delirium és stroke, ááá csoda hogy itt van még.
Nem szeretek linkelgetni de zt minden Tiamat szeretőnek látnia kell, szem nem marad szárazon, Románia Posada feszt 2019:
https://hu-hu.facebook.com/posadarock/videos/668372053641844/
Köszi Andor! Korrekt vélemény! 🙂
A régi/korai Tiamat az egyik kedvencem zenekarom a Deeper Kind of Slumber lemezig.
A Wildhoney lemez annak idején teljesen forradalmasoította a Metalt. Zeneileg nem is lehetett hová tenni, csak a lejátszóba és hallgatni, és hallgatni. Az nem is zene volt a szó szoros értelmében, hanem hangulat. Egy olyan hangulat, ami az embert mindig le tudta nyugtatni, a lélek legmélyebb relaxáló állapotába vitte az embert.
Persze azóta már más Metal zenekarok is készítettek hasonló lemezeket, amelyek a Metaltól eltávolodtak, és a zenekart egy más zenei útra vitték, egy lelki utazásra a transzcendentális világba (Ulver, The Gathering, In The Woods, stb, vagy akár a Burzum börtönben írt lemezei közül is van, ami ide sorolható – de 1994-ben a Wildhoney ebben az úttörő volt).
A The Astral Sleep úgy tökéletes, ahogy van. Az tényleg a Doom/Death Metal tökéletes műve.
Teljesen egyértelmű, hogy Edlund onnan valami új, járatlan irányba ment tovább, aminek révén létrejött a Wildhoney melletti másik nagy kedvencem a Clouds. Ez még Doom/Death Metal, de már a stílus határait jelentősen kitágította, szakítva a skatulyákkal.
A Deeper utáni korszakból nekem az Amanethes lemez a kedvencem. De az nagyon bejött. A korai anyagaikkal egyenlő szinten van nálam.
Egy hatalmas zenekar, vagy inkább zeneszerző Edlund, akinek zenei hatása messze túlmutat a lemezeladási számokon. A gótikus és a Doom Metal világában számos későbbi zenekarra volt inspiráló hatással.
Andor által belinkelt koncertfelvétel nagyon megható. Ilyet is ritkán látni, hogy koncert közben a frontember ilyen közvetlenül (mindenféle sztárallűrök nélkül, mintha vendégségben lenne) fog kezet meg ölelkezik a rajongókkal, miközben a színpadon a zenekar hangszeres tagjai játszák a zenét.
Én még a hőskorszakban láttam élőben, az akkor még a több mint 2 évtizeddel fiatalabb Edlundot.