Úgy alakult, hogy amióta metal zenét hallgatok, a komplett török színtér kiesett a szórásból. Nem birtokolom egyetlenegy török zenekar hanghordozóját sem, a Pentagram/Mezarkabul-t és a Cenotaph-ot is csak névről ismerem.
Ez a „tarthatatlan helyzet” idén ősszel változott meg. Sokat köszönhetek ezért magazinunk egyik lelkes olvasójának, Virág „Metal Béci” Bélának, aki egy megosztással hívta fel a figyelmemet a Thrashfire-re. Miután old school thrash bandáról van szó, nem volt kérdés, hogy meghallgatom az ajánlót, utána pedig már tűkön ülve vártam a nagylemez megjelenését. A minőséget illetően nem aggódtam, hiszen a trió a spanyol Xtreem Music szárnyai alatt dolgozik, egészen pontosan a 2015-ös Vengeance of Fire EP óta vannak náluk.
Pár szóban azért ismerkedjünk meg a zenekarral, annak történetével! A csapatot 2006-ban, Ankarában hívta életre Erkan Pinarbasi basszusgitáros, Can Selman dobos, Onurcan Soncul gitáros, illetve Seref Umut énekes. Egy évvel később csatlakozott hozzájuk Burak Tavus gitáros, és ez a legénység jelentette meg még ugyanabban az évben a 2007 Promo anyagot.
Következő dobásuk a World Domination promó volt 2010-ben, amelyen már Merter Kaygisizel bőgőzött, míg a mikrofont Burak vette át Seref Umut-tól. Ez a kvartett készítette el 2011-ben a zenekar bemutatkozó alkotását, a Thrash Burned in Hell-t, viszont a korong megjelenését követően további tagcserék történtek a csapat soraiban, megnehezítve a banda fejlődését, kiteljesedését. Kisebb átjáróház-jelleget öltött ekkor a felállás, mivel az alapító tagok, Can Selman (az ő helyére Oktay Fistik került) és Onurcan Soncul a távozás mellett döntöttek, Merter Kaygisizel-t Okan Özden váltotta, egyedüli biztos pontként Burak Tavus tartotta a frontot.
A már fentebb említett EP tehát az ő termésük volt, azonban 2016-ban, rövid időre Goremaster örökölte meg a dobszéket, mígnem – úgy tűnik – 2017-ben ráakadtak a megfelelő és stabil ütősre, mégpedig Gürkan Güvendik személyében. Az Into the Armageddon ilyetén módon csupán a második albumuk, és szerény diszkográfiájuk mindenképpen az állandó jövés-menéssel magyarázható.
Egyfajta egészpályás letámadás gyanánt, Tommy Araya-t idéző sikollyal, majd az ehhez társuló intenzív, nyers, durva riffeléssel nyitja a lemezt a Pure Devastating Necromancy, amivel a srácok azt is előrevetítik, hogy mi várható az előttünk álló 42 és fél percben. Nincs irgalom, mániákus riffeléssel, vijjogó szólókkal, feszes ritmusokkal felvértezett thrash-nóták sorjáznak egymás után, legyen szó a Dybbukim-ról, a Wisdom of Sacrilegous-ról, a Slaughtered by Hellgoats-ról, vagy a High Heel in the Hell-ről.
Mielőtt azonban bárki is azt a következtetést vonná le, hogy gyorsan az unalomba hajló, egydimenziós alkotást adott ki a török trió a kezei alól, elárulom, hogy erről szó sincs, hiszen szép számmal vonulnak fel váltások, középtempós zakatolások, ahogy azt a Pure…, a Katacomb (The Kingdom of Resurrection) doom-os kezdése, a Supreme Command, illetve a címadó tétel is jól példázza. A sebesség, valamint Burak Tavus acsargó, hisztérikus hangja egyértelműen a régi Kreator hatásáról tanúskodik, de a témákban a Destruction és az érettebb, „kimunkáltabb” Sodom is tetten érhető. Véleményem szerint a hangzás kiválóan egyensúlyoz az old school és a modern iskola között; az biztos, hogy életerősen, vastagon, falbontó módon szólal meg az album.
Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy idén valahogy elkerültek a thrash csapatok, de az is lehet, hogy csak én voltam figyelmetlen, és emiatt siklottak el mellettem az ebbe az irányzatba tartozó albumok. Emiatt fogalmazok úgy, hogy 2019 legjobb thrash albumát számomra a Thrashfire szállította le, amelyet melegen ajánlok a stílus fanatikusainak figyelmébe. Úgy gondolom, mindenképpen számolnunk kell velük a jövőben, hiszen mindössze a harmadik x-üket tapossák a zenészek, és a hallottak alapján megvan bennük a lelkesedés, a potenciál, a tehetség. Remélem, mihamarabb előrukkolnak a harmadik lemezükkel.
Leave a Reply