Pestilence: Consuming Impulse (1989)

Annak idején, azaz a ’80-as évek közepén hamar kiderült, hogy Európában az extrém zenék kialakulására mekkora hatással volt a Hellhammer/Celtic Frost, a Bathory, a Sodom, a Kreator, a Destruction, míg a tengerentúlon a Mantas/Death, a Possessed, a Master/Death Strike, vagy a Genocide/Repulsion. Jól tudjuk, hogy előttük ott volt a Venom, a Metallica, a Slayer, azonban előbbiek felsőbb szintre emelték a muzikális szélsőségesség fogalmát, mintegy tágítva a határokat, a befogadóra gyakorolt hatást.

1986-ban, a hollandiai Enschede-ben három fiatal muzsikus úgy döntött, hogy thrash metal zenekart alapít. Nevezettek, Patrick Mameli gitáros/énekes/basszusgitáros, Randy Meinhard gitáros és Marco Foddis dobos voltak az életre hívói az együttesnek, amely Pestilence név alatt bontott vitorlát. Sokat nem vacakoltak, hiszen a következő évben két demót is megjelentettek, Dysentery és The Penance címmel. Utóbbit már kvartettként készítették el, lévén, hogy csatlakozott hozzájuk Martin Van Drunen, igaz, ekkor még csak a hangját adta az anyaghoz, a bőgőt továbbra is Mameli kezelte.

Az 1988-as bemutatkozó korongon, a Malleus Maleficarum-on is ugyanez volt a helyzet, azonban a lemez megjelenése után átrendeződések következtek be a tagságban: Martin Van Drunen vette a nyakába a basszusgitárt, míg Randy Meinhard-ot Patrick Uterwijk (ex-Theriac) váltotta. (Csak a rend kedvéért: a Roadrunnerhez szerződött csapat a Commandments című tétellel a Stars on Thrash, míg a Hatred Within-nel a Teutonic Invasion válogatásra került fel.) Fogalmam sincs, hogy Patrick Uterwijk-nek mennyi ideje volt a beilleszkedésre, mindenesetre a zenekar egy évvel később már a második albumát adta ki. Mintegy karácsonyi ajándékként kedveskedtek vele rajongóiknak, ugyanis a végeredmény 1989. december 25-én került a boltok polcaira.

Míg az első lemezt Kalle Trapp-pal, a münsteri Karo stúdióban rögzítették, addig a folytatásra Harris Johns-szal, Berlinben, a Music Lab-ben került sor (úgy gondolom, az említett szakemberek múltját, munkásságát nem szükséges külön ecsetelnem), míg a dalszerzést illetően Mameli kezében maradt a gyeplő, „az új srác” mindössze három tétel megkomponálásában vett részt a tízből. Az az igazság, hogy a Malleus Maleficarum sohasem került igazán közel hozzám, a mai napig egy átlagos bemutatkozó anyagnak tartom, azonban a Consuming Impulse-zal „óriásit gurított” a csapat, ezzel a lemezzel verekedték be magukat a hallhatatlanok közé. Minden tekintetben szintet léptek, a korong mind a 37 perce egy felülmúlhatatlan klasszikus. Szó sincs vegytiszta death metal-ról, ez a mestermű egy kompakt, kerek thrash/death-ötvözet, amely hatalmas fejlődést mutat elődjéhez képest.

Mindenekelőtt Van Drunen méltatásával kezdem, akinek morbid, tébolyult, sötét, rettentően gonosz hangjára egyértelműen Jeff Becerra és Chuck Schuldiner (R.I.P.) hatott, az európai mezőnyben egyszerűen nincs/nem volt párja. A Malleus Maleficarum-nál brutálisabb, vastagabb hangzás jobban kihozta Van Drunen úr orgánumát, amelyet a csapat dallamokkal, itt-ott effektekkel ellenpontozott. Patrick Mameli érdemei szintén megkerülhetetlenek, az egyetemes death metal színtér egyik legkiemelkedőbb játékosa, Patrick Uterwijk személyében pedig méltó társa volt a lemez elkészítésében.

A nyitó Dehydrated vagy az Out of the Body doom-os váltásai, a The Process of Suffocation harmóniái, a Suspended Animation-ben, illetve az Echoes of Death-ben hallható effektek egyértelműen a változatosságra való törekvést, a fejlődést tükrözték. Könyörtelen lett a mű, gyakorlatilag az összes dalt egyesével ki kellene emelnem, mert mindegyikük hibátlan. Eleve nem mehetek el szó nélkül talán kedvenc Pestilence-nótám, a Deify Thy Master mellett, ahogy a Chronic Infection-t sem szabad kihagyni „a szórásból”.

Ellenben a Proliferous Souls-t azért (is) említem meg, mert ez a kétperces instrumentális tétel azt vetítette elő, hogy mi várható következő albumuktól, a Testimony of the Ancients-től. Gyanítom, itt már komoly konfrontálódások történtek a zenészek között a „hogyan tovább?”-bal kapcsolatban, és ennek eredményeként Martin Van Drunen elhagyta a fedélzetet. Marco Foddis-ról még nem tettem említést: ez az album nem róla szól, amolyan megbízható „háttérmunkás”, mindenesetre ő is hozzátette a magáét, az ő érdeme is, hogy egy briliáns anyag jelent meg 30 évvel ezelőtt.

A lemezt promotálandó, az Out of the Body-hoz klip is készült, a banda turnézott az Egyesült Államokban is, és azt követően adták ki Van Drunen útját. A többit pedig tudjuk. Még annyit jegyeznék meg, hogy az eredeti borító egy olyan képet ábrázolt, amelyen emberek egy csoportja eszi meg egymást, azonban az utolsó pillanatban, a megjelenés előtt a Roadrunner a banda beleegyezése nélkül és megrökönyödésére kicserélte a frontképet.

Ami engem illet, a csapat pályafutásának maximális híve vagyok, egyik kedvenccsapatom, nem igazán lehet fogást találni a diszkográfiájukon. A death metal csúcsra futásával Mameli egy másik irányba terelte a szerelvényt, azonban az idő múlása őt igazolta, sem a Testimony of the Ancients/Spheres duó, mind a 2008-at követő újjáalakulás produktumai nem hagynak kívánnivalót maguk után. Maradjunk annyiban, hogy a Pestilence meghatározó csapat, meghatározó életművel a háta mögött.