Paradise Lost: One Second (1997)

Egy korábbi kommentben kérte valaki, hogy írjunk a brit csapatnak erről a lemezéről. Szívesen vállalom a feladatot, mivel ez az egyik kedvenc PL-albumom. A Lost Paradise-t, a Believe in Nothing-ot vagy a The Plague Within-t biztos, hogy passzolnám, és nem véletlenül említem éppen ezeket az anyagokat, amelyek jól reprezentálják, hogy az elmúlt három évtizedben milyen látványos ívet járt be zeneileg a halifaxi illetőségű kvintett.

Az együttes zenei színeváltozásait talán a leginkább Nick Holmes orgánuma képezi le, aki a sötét hörgésből váltott fokozatosan egyre dallamosabb és lágyabb énekre, majd keményített vissza, amit természetesen többé-kevésbé a hangzás, a hangszeres megszólalás is követett. És éppen itt van a kutya eltemetve: míg számomra egy bizonyos pontig abszolút bejött ez a dallamosodás, az ezredforduló környékén bekövetkezett, túlzott felpuhulás azt eredményezte, hogy hátat fordítottam a csapatnak, és már az ismételt bedurvulás sem tudta elfeledtetni velem Greg Mackintosh-ék korábbi „botlását”, nem kerültek újra olyan közel hozzám, mint voltak az Icon–Draconian Times–One Second lemezek időszakában.

Nehéz ezt az eltávolodást megmagyarázni, hiszen már a One Second sem volt egy doom/death-alapvetés; el tudom képzelni, hogy, mondjuk, a Shades of God lemez hívei erre az anyagra is megvetően legyintenek, ám az 1997-es lemez nálam még belefért a kánonba (sőt!), az azt követő Host viszont már kiverte a biztosítékot. (Mai füllel hallgatva azt is minőségi anyagnak tartom, csak hát… azon nem azt a Paradise Lost-ot halljuk, amit az As I Die-jal, a True Belief-fel vagy a Shadowkings-szel megszerettünk.)

A csapatot viszonylag későn, gyakorlatilag a Draconian Times-szal fedeztem fel magamnak, és váltak rövid időn belül nagy kedvenceimmé (máig az a lemez az abszolút favoritom tőlük). Legalábbis az volt az első PL-korong, amit a maga teljességében, ráadásul közvetlenül a megjelenése után ismertem meg, hiszen korábban már hallottam dalokat tőlük. Az időben előre és visszafelé haladva gyűjtöttem be aztán tőlük, ami tetszett: a múltban a már említett Shades of God volt a határkő, az ezredfordulót követően pedig tulajdonképpen csak az elmúlt évtized alkotásai maradtak ki, és legutóbbi albumuk, a 2017-es Medusa már újra része a gyűjteményemnek. Ugyanakkor azt is be kell vallanom, hogy szinte kizárólag a ’92-’97 között született négy nagylemezt (Shades, Icon, Draconian, One Second) szoktam hallgatni.

És akkor e kissé hosszúra nyúlt anamnézis után tényleg jöjjön a lényeg, az erősen kísérletező, elektronikával is átitatott, de azért még kemény pillanatokat is felmutató Egyetlen Pillanat, amelyet Holmes-ék interpretálásában bő 50 percen át élvezhetünk.

Bár tekinthetjük a mainstream-hez való közeledés egyik állomásának, a Draconian Times-on, azt gondolom, még semmi jele nem volt annak, hogy ez fog történni. Az még egy „normál” metal lemez volt, a One Second-ra viszont a doom helyét a dark rock és az elektronika vette át. Egyesek a Depeche Mode világával rokonították ezt a muzsikát; szerintem viszont ennyire azért nem vált kritikussá a helyzet. 🙂 A szintetizátor ugyan markáns szerepet kap, a zongorahangok is szinte folyamatosan jelen vannak, de egyes számok azért még metalosan dörrennek meg, és a gyorsaság is képviselteti magát, olyannyira, hogy nekem éppen ezek a tempósabb, viszonylag súlyosabb nóták (Say Just Words, Soul Courageous, Blood of Another) a kedvenceim az albumról.

A stílusváltásról Nick Holmes annak idején így nyilatkozott a Decibel magazinnak: „Miután megcsináltuk a Draconian Times-t, és vég nélkül (négy éven át) turnéztattuk az anyagot, úgy éreztük, valami mást szeretnénk csinálni. Valami lassabbat és sötétebbet. Greg lehozott a próbára egy szintetizátort, és ennek a kísérletezésnek az eredménye lett a One Second. Mint az összes többi albumunk, ez is része a csapat zenei utazásának, és nagyon élveztük a készítését.”

S hogy személy szerint kikről is beszélünk? Jól tudjuk, a csapat négyötödét a kezdetek óta ugyanaz a négy muzsikus, Nick Holmes énekes, Greg Mackintosh és Aaron Aedy gitárosok, valamint Stephen Edmondson basszusgitáros alkotja. Mindig is a dobos volt a gyenge láncszem a bandában (jelenleg már a hetediket fogyasztják), így nem tudom, esetükben egyáltalán beszélhetünk-e klasszikus felállásról. Az alapító ütős, az első négy albumot feljátszó Matthew Archer 1994-ben távozott a csapatból. A helyére az a Lee Morris került, aki dobosként a legtöbb időt (kereken egy évtizedet) töltötte a zenekarban. Két kedvencem, a Draconian és a One Second az ő nevéhez fűződik, igaz, a Host és a Believe in Nothing is…

Ezen a lemezen a csapat nagyon más zenét játszik, mint, mondjuk, az Icon-on (a korábbi albumokról már nem is beszélve). Éppen ezért nem is érdemes egy kalap alá venni ezeket a korongokat. Én többé-kevésbé úgy tekintek rá, mintha egy másik csapat alkotása lenne. Aedy-ék egy új irányzatban („egy másik sportágban”) is kipróbálták magukat, és ott is remekül megállták a helyüket. Nagyon szeretem például Holmes hangját, amikor dallamosan énekel. A gitárosok időnként egészen egyedi hangzásokat produkálnak, a zene pedig összességében egyáltalán nem agresszív, sokkal inkább lírai, melankolikus.

Mint mondtam, a One Second-on nagyon más zenét hallunk, mint a Draconian Times-on. Ezzel együtt nekem ez az anyag is elsőre bejött. Talán a Lydia-t tartom a lemez leggyengébb dalának, és a sort záró, merengő Take Me Down hosszabb annál, amit még jólesik hallgatnom. A Say Just Words viszont az egyik kedvenc PL-nótám, még úgy is, hogy elég erőteljes Sisters of Mercy-jegyeket hordoz magán.

Az anyag talán legnagyobb erősségei az emlékezetes, fogós refrének; ezek tesznek naggyá olyan szerzeményeket, mint a Mercy, a The Sufferer, a Sane vagy az Another Day. Utóbbiban halljuk a lemez talán legszellősebb, az újkorszakos Faith No More-t idéző verzéit, a főtémára viszont jólesően bekeményítenek, ráadásul a szólóban egy hátborzongatóan izgalmas, torzított gitártéma is felhangzik.

Ebben az időszakban Holmes-ék további két nótát is rögzítettek, ám a The Hour és a Slave végül nem került fel az albumra, csupán a következő év elején, a One Second kislemezen látott napvilágot.

A csapat a lemez megjelenését követően kiadójától, a Music for Nations-től az EMI Electrola-hoz igazolt át, akik sejthetően nem voltak ellene a további „poposodásnak”. S bár a ’99-es Host-tal jutottak a legmagasabbra például a német lemezlistán, ők is érezhették, hogy hosszú távon nem ez az ő útjuk. A 2001-es Believe in Nothing megjelenését követően a GUN Records dobott nekik mentőövet, és az egy évvel későbbi Symbol of Life albummal az inga elindult visszafelé, a metalosabb tartományok felé.

A One Second-ot követő néhány év, úgy gondolom, vakvágány volt a zenekar pályafutásában, több régi rajongót vesztettek vele, mint ahány újat szereztek. Ezzel együtt izgalmas kaland lehetett számukra; értékelendő a bátorságuk, ám azt gondolom, mi túlnyomórészt a keményebb Paradise Lost-ot szeretjük. Amibe nálam még – utolsó láncszemként – a ’97-es nagylemez is belefér.