Az Overkill neve fogalom metálos berkekben: ha nem is mainstream, mint a Metallica, alapvetően mindenki – minimum – hallott már róla. Szintén ismeretes, hogy névadójuk az 1979-es Motörhead album címadó dala. Arról azonban talán kevesebben tudnak, hogy logójuk fluoreszkáló zöld színe 1983 táján alakult ki, mégpedig azért, mert így szerettek volna kitűnni a koncertplakátokon, ahol általában piros betűkkel szerepeltek az együttesek.
A zenekart még 1980-ban, New Jersey-ben alapította Carlos Verni basszer és Lee Kundrat dobos (művésznevükön D.D. Verni és Rat Skates). Verni a „D.D.” becenevet Dee Dee Ramone (a Ramones basszusgitárosa), míg Kundrat a „Rat” nevet Rat Scabies (a The Damned dobosa) punkzenész tiszteletére vette fel. Ebből is tisztán látszik, hogy az ifjak a dühös punk irányából érkeztek a metál színtérre, ami sok korai – és jó néhány későbbi – szerzeményükön is erősen érződik. 1983-ban készítették el első demójukat, ezen már a klasszikus első felállás szerepelt; Verni és Skates mellett Bobby „Blitz” Ellsworth énekelt, valamint Bobby Gustafson kezelte a hathúrost. Az 1985 júliusában megjelent, nemes egyszerűséggel a zenekar nevét címként viselő EP-jükre figyelt fel a Megaforce istálló feje, Jon Zazula. Négy hónap múlva pedig már kint is volt az első nagylemez, a Feel the Fire!
Mostani cikkem témája negyedik sorlemezük, amely idén októberben töltötte be 30. életévét. Három kitűnő album után még mindig képesek voltak felülmúlni önmagukat, ugyanis addigi életművük legérettebb anyagát tették le az asztalra. Változatos, csaknem egyórás power/thrash az, amit az arcunkba (fülünkbe) kapunk, helyenként – nem meglepően – némi punkos felhanggal, illetve itt-ott doom-mal fűszerezve. A nyitó Time to Kill jól alapozza meg a hangulatot. A súlyos, hangszeres bevezető után sebességet váltanak, Blitz hisztérikus hangja, amely a zenekar talán legkarakteresebb védjegye, azonnal egyedivé, összetéveszthetetlenné teszi őket. A dal közepén máris egy doom-téma üti fel a fejét, majd visszatérnek a tempósabb zónába. „Ideje gyilkolni!”, amely felhíváshoz tartják is magukat, egészen a lemez végéig!
Másodikként be is köszön a már sokat emlegetett punkos lendület, a nagy kedvenc Elimination képében. Ellsworth témái roppant fogósak, Verni basszusgitárja röfög, ahogy kell, az immár második lemezét felütő Robert „Sid” Falck, aki még 1987-ben, a Taking Over album megjelenése után váltotta Skates-t a dobszerkó mögött, remekül érzi ezt a stílust. Kiváló váltások, nagyszerű összhang a ritmusszekcióban, amire Gustafson jobbnál-jobb témákat pakol. „I Hate You!” – zúdítja ránk minden gyűlöletét Blitz! És valóban, nincs kegyelem, nincs megállás. Másik személyes kedvencem a korongról pont ott folytatja, ahol az Elimination abbamaradt. A punk dühét thrash-sé alakítva, valóságos power-zúzda szabadul a hallgatóra, mindennek tetejébe kitűnő dallamokkal.
A Nothing to Die For az Anthrax-szel való zenei rokonságot juttatja eszembe. (Itt jegyzem meg érdekességként, hogy Dan Spitz is megfordult az Overkillben, még 1981-ben, mielőtt az Anthrax-be igazolt volna.) A Playing with Spiders/Skullkrusher dalok egymással összenőve szerepelnek az anyagon. A monstre szerzemény első része egy alig percnyi hosszúságú, gyorsabb, instrumentális bevezető, amelyben szinte látjuk az összevissza rohangáló pókokat. Ebből fejlődik ki a súlyosan belassult, bő kilencperces koponyazúzda, a Skullkrusher. Black Sabbath-os mélységekben gyökeredző muzsika ez, a középrészen némi begyorsulással – pont, mint a korai Sabbath-nál, ahol gyakorta hallhattunk hasonlót. Mintha egyfajta tiszteletadás lenne a nóta az Iommi/Butler/Ward/Osbourne kvartett munkássága előtt. Még Gustafson gitárszólójában is a jó öreg Tony Iommi stílusjegyei fedezhetők fel.
A Birth of Tension sebességet vált, a húzós középtempót variálja gyorsabb és lassabb részekkel. Mondhatni, tipikus Overkill-szerzemény. Gustafson riffjei, szólója zseniálisan épülnek a zenei „agy” és zenekarvezető, D.D. Verni basszusjátékára, illetve Falck atomóra precizitású dobjátékára. Nyolc percnél is hosszabb a rövid, lírai bevezetővel nyitó Who Tends the Fire, amely hamar vészjósló hangulatba torkolló, gitárokra épülő, mázsás súlyként ránk nehezedő opusszá alakul. Magasabb tempóra kapcsolás itt is van a közepe felé, ami engem kimondottan az Electric Funeral című – mily’ meglepő – Black Sabbath nóta begyorsuló témájára emlékeztet. A dal többi részét a korai Candlemass-szel érzem rokonságban (amely zenekar szintén Iommi-ék munkásságára építette fel saját stílusát).
A fantasztikusan eltalált címadó, a The Years of Decay nyolc percben sem válik unalmassá. A srácok értenek a feszültségkeltéshez, a dal mélabús lírai részekkel váltakozva/ötvöződve hömpölyög, majd végül egy kórusban, Blitz éneke alá rendkívül hatásos módon kántáló befejezésben keveredik le szép lassan. Más zenekar talán egy The Years of Decay jellegű szerzeménnyel zárná az albumát, ami nem is lenne rossz ötlet, de az Overkill nem így tesz! A szellemes című, E.vil N.ever D.ies (END) nótával darálnak még egyet, nehogy a lemez lejártával a sok doom-szerű téma maradjon meg a hallgatóban.
Végezetül meg kell emlékeznem a remek produceri munkáról, amelyben Terry Date segédkezett a zenekarnak, hiszen mennyi remek együttes/előadó jó anyaga halt már el a vérszegény megszólalás, az ötlettelen hangszerelési megoldások miatt! Nos, az Overkill nem járt így. Azt kaptuk, amit vártunk – és elvártunk – tőlük: egy dinamikus megszólalású, kitűnő keverésű lemezt, amely még harminc év elteltével is simán megállja a helyét!
Nagyon jo kis iras, ugy meghozta a kedvem a bandahoz, hogy gyorsan meg is rendeltem CD-n a Necroshine albumot. 😉
Köszönöm!
Örülök, hogy kedvet kaptál az Overkillhez!
A Necroshine egy kitűnő album!
?