„Nincs több romantika, se melankólia, csak a hideg vas”

A gyöngyösi alapítású Zivatar november közepén jelentkezett harmadik nagylemezével, a Demons from the Deep-pel. Kérdéseimre a zenekar vezetője, Petheő Attila gitáros/énekes válaszolt.

Szinte pontosan egy évvel a második lemez megjelenése után, november közepén látott napvilágot a harmadik albumotok. Mivel az első és a második nagylemez között több mint három év telt el, muszáj megkérdeznem, hogy mi az oka ennek a gyors tempónak.

Először is köszönöm a megkeresést, és üdv az olvasóknak! Az ok elég egyszerű: már régóta készen voltak ezek a dalok. 2010-2012 környékén – egyben vagy darabokban – már léteztek, ahogy a Zivatar név is. Az Amnesia és új nevén az A Dream to Fade még ennél is korábbiak, a Doomsday zenekar 2004-es Orion EP-jén szerepeltek. Ennyi a titok.

Mit kell tudnunk a Demons from the Deep című albumról? Mikor íródtak a számok? Gördülékenyen ment a dalszerzés? A többiek is kivették a részüket a számok megírásából, vagy ez kizárólag a te feladatod?

Ahogy fentebb már említettem, elég régi szerzeményekről van szó, kettő pedig kifejezetten „újrahasznosított” darab. Persze, azért átestek némi kozmetikán, az Orion (A Dream To Fade) például kapott egy intrót és egy teljesen új dalszöveget új énektémával, míg az Amnesia kiegészült még két versszakkal a végén, így lett kerek. Természetesen „zivatarosítva” lettek, ami azt jelenti, hogy kaptak ipari hanghatásokból álló ritmusszekciót és futurisztikus szinti szőnyegeket, ahogy ez már az első lemeztől kezdve a zenekar védjegye. A Cold megint csak egy régi dal, még a The Penta Concordia formációval is eltoltuk egyszer-kétszer anno, 2005-2006 körül a Marco Polóban. A Seven, az Abject, a Days of Mist és a Dark Pictures már frissebbek, de körülbelül 2012-re már ezek is készen álltak. Épp’ csak zenekar nem volt hozzájuk.

A dalszerzés nálam személyes dolog, a jammelésben, közös dalírásban nem hiszek. Van, amikor könnyebb, és van, amikor kevésbé. Ügyelek rá, hogy inkább könnyebb legyen. Görcsölni nem szoktam, nem is tesz jót a zenének, bár vannak kivételek. Az az ideális, ha sikerül megfelelő tudatállapotba kerülni, és inspiráció is van.

Hol rögzítettétek a lemezt? Hangmérnökkel dolgoztatok, vagy ti magatok szerveztétek a teljes folyamatot?

A felvételek egy része egy helyi barátomnál, az NSG Stúdióban készült Szabó Krisztián segítségével, illetve volt, amit én raktam össze a saját házi stúdiómban. A nyers sávokat Sohajda Péter (Shapat Terror) keverte készre a Standing Waves-ben. Az előző lemezen is együtt dolgoztunk, és mivel elégedett vagyok a hangzásával, nem is volt kérdés számomra, hogy az idei albumot is vele csinálom.

Bemutatnád röviden a dalszövegeket?

Az A Dream to Fade egy viszonylag rövid, tömör és lényegre törő dal. Felismerése annak, hogy korlátolt érzékeink, fizikai testünk és mentális tévképzeteink rabjai vagyunk. A Seven már egy hosszabb nóta, tartalmasabb szöveggel. Arról a folyamatról szól, amit a lélek tapasztal a halál és az újjászületés között. A Days of Mist egy olyan állapotról mesél, amikor az ember tudatát elhomályosítja a félelem és a kétség, amikor negatív gondolatok teszik képtelenné az elmét a racionális gondolkodásra.

A Cold a szakítás élménye, amikor a megszokott harmonikus együttlétet felváltja a hirtelen bekövetkezett hideg és kietlen magány, a másik „hűlt helye”. Amnesia: szintén egy tudatállapot, amikor kétségbe vonjuk saját létezésünket és valóságunkat. Az emberek többsége hajlamos elfelejteni, hogy hogyan került ide, miért is van itt, sokan már azt sem tudják, mit reggeliztek. A „Ki vagyok?”, „Miért vagyok itt?” fontos kérdések, egy változás kezdetét jelölik, ahol az ember ráléphet az igazsághoz vezető útra. A Dark Pictures a színtiszta letargia állapota. Egy gödör, amiből nagyon nehéz kimászni. Az Abject pedig egy elmélkedés időről, örökkévalóságról, testről és lélekről.

Valamennyi anyagotok szerzői kiadásban jelent meg. Nem is próbálkoztok kiadó keresésével?

Időnként küldök jelentkezéseket kiadóknak, de egyelőre nincs válasz. Nem vagyunk trendik, ez van. Nem erőlködöm ezen, jönnek majd a dolgok, ha eljön az idejük. Sokan hajtanak, kergetnek valamiféle ködös célt, amiről azt hiszik, hogy minden fasza lesz, ha elérik. Ez egy illúzió, én ezen már túlléptem.

A Doomsday-időszakot is számolva már két évtizede műveled a doom metalt. Annak idején hogyan ismerkedtél meg a műfajjal? A stílus hazai megítélése, népszerűsége milyen irányba változott az elmúlt húsz évben?

Magával a metal zenével elég korán találkoztam: hat-hét évesen már Nuclear Assault-ot, Slayer-t, Iron Maident-t hallgattam, ment a kazettamásolás ezerrel. A ’90-es években történt, hogy kaptam az egyik havertól egy My Dying Bride-kazit: na, az letaglózott, semmihez nem volt fogható az élmény. Ez a volt a Turn Loose the Swans. Nekem doom metal terén a mai napig ez az etalon. Black Sabbath, Cathedral, Saint Vitus és társaik… ezekhez sosem volt sok közöm, ma sem nagyon van, bár időnként elkap a kíváncsiság, hogy belehallgassak ezekbe a vintage stoner zenékbe, hogy nagyjából képben legyek a munkásságukkal, de nem tart sokáig. Untatnak.

Annak idején itthon volt egy ilyen doom-gót hullám, a MDB, a Theatre Of Tragedy, az Anathema, a Paradise Lost és társaik elég népszerűek voltak, hamar beszippantották az olyan fiatalokat, akik hajlamosak voltak mélyebb érzelmeket is megélni. Így jöttek létre az olyan hazai zenekarok is, mint a Black Leaves, az Autumn, a The Art of Dethronement, az Ideas, a Reason, a Relikvia és még sokan.

Aztán, ahogy egyre nagyobb teret nyert a nu-metal, majd pedig a metalcore, úgy tűnt el a hazai doom-gót zenék többsége. Ahogy nemrég valaki megjegyezte, már más a fiatalok ingerküszöbe. Előbb mennek el egy tavaly alakult, no name metalcore bandát megnézni, ahol a gyerekek trikóban és csőnaciban fel-alá rohangálva ugrálnak, és elmebeteg módjára rángatják a hangszereket, közben az énekes pedig „kurva dühösen” ki tudja mit üvöltözik a mikrofonba, mint hogy megnézzenek egy death/doom bandát. Most ez a menő, meg a southern, meg a sludge, bármi is legyen az. Igazából nincs ezzel baj, mindenki azt hallgat, amit akar. Ez van. A black metal furcsa módon fent tudott maradni, meg tudta őrizni az érdekességét, az izgalmát. A doom metal nem ezekről a jegyekről ismert.

A doom stíluson belül több irányzat is kialakult, úgy gondolom, hogy a zenétek leginkább a ’90-es évek elejének angol zenekaraihoz (Paradise Lost, Anathema, MDB) áll a legközelebb. Mi a véleményed erről, te melyik irányzathoz sorolnád a Zivatar zenéjét?

Valóban, tagadhatatlan a MDB-párhuzam, a korai Anathema mellett pedig ott volt még a korai Theatre of Tragedy és a Katatonia is, a Paradise Lost kevésbé, de ez már lényegtelen, a hatások kb. megegyeznek. (Azért valahol szomorú, hogy e bandák elé mindig ki kell írni, hogy a „korai”.) A második lemez dalai a Doomsday végnapjaiban íródtak, rendesen magukon hordozva a fent említett zenekarok hatásait. A dalszövegek klasszikus angol költők romantikus versei, így lényegében egy nagy egészet alkotnak.

A Demons from the Deep már eléggé eltávolodott ettől a vonaltól, de még mindig vonható némi párhuzam. Az A Dream to Fade például szerintem egyik fent említett zenekarhoz sem köthető, sőt az intró része poénból kapott még egy kis Demanufacture ízt is, mivel nagyon szeretem a Fear Factory-t. A dalok tempósabbak, feszesebbek, metálosabbak lettek. A szintik hangszíneit igyekszem úgy összeválogatni, hogy inkább futurisztikus jelleget adjon a zenének, mint gótikust. Az ipari, fémes hangok, zajok pedig egyértelműen indusztriális ízt kölcsönöznek a muzsikánknak. A koncepció tehát az, hogy a romos katedrális hangulatát fokozatosan felváltja egy elhagyott ipari létesítmény légköre.

A következő lemezen valószínűleg még érezhető lesz a doom metal, de egy sokkal erőteljesebb és durvább stílusban. Nincs több romantika, se melankólia, csak a hideg vas.

Tamás, a dobosotok a black metal-os Frost zenekarban is érdekelt. Nálad tart még a Bornholm-os együttműködés?

Nem, már nem vagyok a csapat tagja. Számomra sosem volt probléma, ha valaki több zenekarban is játszik, addig, amíg egyik nem megy a másik rovására. Jelenleg minden energiámat a saját zenekarba fektetem, és ez így van rendjén.

A Zivatar rendszeresen koncertezik, nem ritkán a doom metaltól távol álló stílusú zenekarokkal is. Mik a tapasztalatok, más irányzatok kedvelői mennyire nyitottak a csapat zenéjére?

Igyekszünk sokat koncertezni, de közel sem tudunk annyit, amennyit szeretnénk, és azt is elég rendszertelenül. Szerencsére akad lehetőség. Így, hogy idehaza elég kevés a hasonszőrű banda, illetve, hogy maga a réteg is elég szűk, nem csoda, ha más stílusú bandákkal verődünk össze, amit egyébként én személy szerint egyáltalán nem bánok, és ahogy megfigyeltem, a közönség sem. Főleg, hogy az új album sokkal keményebb. Pozitívak a reakciók, koncert után egy páran mindig megkeresnek pólóért, CD-ért, vagy azért, mert megtetszett nekik a zenénk, mert még sosem hallottak ilyet. Szóval nincs panasz.

Mik a zenekar jövőbeli tervei? Az érdeklődők hol találkozhatnak veletek élőben?

Igyekszünk mindenhová eljutni, ahol még nem voltunk. Ez elég sok hely, tekintve, hogy effektíve két éve aktív a zenekar. Remélhetőleg az új lemez ad majd ehhez egy kis lökést. Idén két koncertünk lesz még: az egyik november 30-án, Debrecenben, a XI. Full Of Anger Underground Metal Festival keretei között, illetve egy budapesti buli is szervezés alatt áll. Január 31-én Székesfehérvárra látogatunk a Needless és a Volumefeeder zenekarok társaságában. Remélhetőleg több bulink lesz majd a következő évben, mint az idén. Fesztivál-meghívásoknak is örülnénk, de majd alakul.
Aztán, ha minden jól megy, 2020 novemberében új lemez, friss dalokkal.

A doom metal keretein belül maradva, követed még a friss zenekarokat? Kikre érdemes odafigyelni a fiatalok közül?

A fiatalokat nem ismerem, nem is nagyon tudok a miénkhez hasonló zenét játszó csapatot említeni. Viszont a szegedi Sentio Ergo Sum zenekarra mindenképpen érdemes odafigyelni. Ha esetleg neked van még tudomásod más hazai death/doom bandáról, ne tartsd magadban!

Van esetleg valami, ami kimaradt a kérdések közül, de fontosnak tartod megemlíteni?

Egyelőre elég ennyi, így is túl sokat árultam el! 🙂 Köszi még egyszer! Gyertek koncertre!

Nameless

A cikk szerzője: Rattle Inc.160 további cikk
A Metal Attack fanzine-t 1988 őszén indította két egri főiskolás, Benjoe és Coly. A lap a nyolcadik számtól jelent meg Rattle Inc. név alatt. A kiadvány összesen 18 számot élt meg, és 1991 tavaszán szűnt meg. A fanzine - negyedszázados kihagyást követően - online változatban, 2016 decemberében kelt újra életre a Facebook-on, és 2017 januárjában kapott saját felületet.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*