Volt egy jó ismerősöm, Dvorán Péter, akihez időnként kilátogattam Pilisvörösvárra, hogy kisebb üzleteket bonyolítsak le vele. Egyszer megláttam nála a Land of Rape and Honey és a The Mind… albumokat, és kértem, hogy adja kölcsön. Péter azt mondta, nyugodtan elvihetem, és ha gondolom, meg is vehetem tőle, mert ő már egyiket sem hallgatja. Ekkor még csak hallomásból ismertem a Ministry-t, és abban egyeztünk meg, hogy ha bejönnek a lemezek, akkor dobok neki egy ezrest (ennyit kért a két CD-ért). Nos, nem sok idő múlva már adtam is neki a pénzt. 🙂
A Land of Rape and Honey is nagyon tetszett, de az igazi nagy dobást a The Mind Is a Terrible Thing to Taste produkálta számomra. Elsőre el sem akartam hinni, hogy a metalban ilyet is lehet csinálni, annyira szokatlan volt számomra ez a fajta zene: egyszerre súlyos, elvont, gépies és rideg. Igen, furcsa volt, mert előttük nem sokan készítettek ipari metalt – ilyet biztos nem. Az előző album már olyasmi jegyeket mutatott fel, de még eléggé elborult, mondhatni, alternatív rock-jellegű muzsikát tartalmazott elektro-hatásokkal, a The Mind…-dal viszont egy kőkemény indusztriális fémzenét borított ránk az Al Jourgensen és Paul Barker vezette együttes, amivel megalapozták minden idők egyik legjobb ilyen stílusban fogant albumát, ami nem más, mint a Psalm 69.
Már a borítót nézegetve is az volt a sejtésem, hogy ez a korong nem „puhapöcs” muzsikát fog rejteni, ám erre azért nem számítottam, és teljesen lehidaltam, amikor végigment az első két szám. A Thieves egy „laza” bevezető után a falhoz vágott, mondhatom, hurrikánként csapott le rám. Kegyetlen sebességgel hasít a dal, amibre érdekes effektek és Al elmebeteg éneke teszi fel a koronát. Azt gondolom, kevés ilyen intenzitással dübörgő nóta „rohangál” a világban. Az ezt követő Burning Inside egy cseppet „nyugisabb”, de csak amiatt, hogy a dob(gép) nem kalapál ilyen veszettül, maga a szám ugyancsak húzós és elsöprő. Szóval ez a dupla dinamit rendesen odacsapott galamb-lelkemnek.
Ezután már nem feltétlenül a sebesség dominál, inkább a (hát)borzongató hangulat játssza a főszerepet, ami mindig más formát ölt a dalokban. A Cannibal Song például tök laza, Barker basszusgitárja veszi át a stafétát, mivel a négyhúros vezeti a dalt, Chris Connelly pedig elcseszett módon énekel benne, ráadásul szaxofon is részét képezi a számnak. De az csak a látszat, hogy könnyed a nóta, mert egyáltalán nem az, hanem inkább felkavaró, rémisztő. A So What sem különösebben durva, de gépiessége, monotonitása ismét csak egy nem túl kellemes világba kalauzolja a hallgatót. Narrátor-szövegelés, „Die!” felkiáltások, zúzós gitár adják a savát-borsát ennek a tételnek. A Test hasonló cipőben jár, mint az előző, de itt egy kicsit más a képlet: kalapáló dobgép+zajok+kissé rappelős ének = para a köbön.
A Faith Collapsing-ben nincs is szöveg, csak a cím ismételgetése, meg sátáni kacaj és bevágott párbeszédek. Nehogy azt hidd, hogy nem felkavaró. A dal inspirációja a Fahrenheit 451 és az 1984 (mindkettő remekmű, bár az előzőt filmen láttam, utóbbit pedig könyvben olvastam). Kell ennél nyomasztóbb téma? Azért az album végére egy kicsit kiengednek Al-ék, a Dream Song keleties dallamai és a női ének némi feloldozást nyújtanak az eddigi megpróbáltatások után. Bár lehet, hogy ez a megváltás (azaz a halál) állapota…
Számomra ez az album az indusztriális metal egyik alapköve, de azért nem csak a Ministry feszegette a határokat, velük együtt a Godflesh, a Killing Joke, a Skinny Puppy vagy a Nine Inch Nails is említésre méltó, és mindegyik más irányból közelít(ett) a stílushoz. A The Mind Is a Terrible Thing to Taste mindenképpen nagy hatással bír.
Leave a Reply