(Dolch): Feuer (2019)

Állítólag Caligulát mindenhová elkísérte két ember, kezükben egy-egy könyvvel. A bomlott elméjű császár, napi teendői közben, neveket gyűjtött bennük. Az egyikre egy kard, a másikra egy tőr volt rajzolva. A kard a kivégzendők listáját jelölte, a tőr az öngyilkosságra felszólítandókét. Bárki bármikor belekerülhetett valamelyikbe.

A (Dolch) logója láttán mindig ez ugrik be. Ami nem is meglepő, mivel a zenekarnak valójában nincs neve, csak egy szimbólum jelöli őket: egy csúcsára állított háromszögbe rajzolt tőr, amiről aztán mindenki arra asszociál, amire akar: fegyverre, keresztre, vagy Caligula lajstromára, esetleg bármi másra. Mivel egyetlen abc sem ismer ilyen karaktert, írott szövegként a német „tőr-gyilok” (Dolch) nevet használják, de azt mindig zárójelbe téve. A minimális információval is alig szolgáló weboldalukon a Feuer-t nevezik első albumuknak, máshol viszont az ezt közvetlenül megelőző III: Songs of Happiness…Words of Praise is ugyanebbe a kategóriába van sorolva. Ők maguk viszont következetesen mini-EP-ként hivatkoznak rá, és a most megjelent Feuer-t tekintik bemutatkozó lemezüknek, „first album release”-nek.

Puritán borítóikkal az élen, képi kísérőviláguk ingerszegénysége is anonimitásukat erősíti. Mindent elkövetnek, hogy az „arc” ne takarja ki a zenét. „Mindent a fülnek, alig valamit a szemnek”- mentalitásuk talán még az underground berkein belül is ritka, ám becsülendő erény. Vizuális koncepciójuk maga a paradoxon: láthatatlannak maradni. Távol tartják magukat a pásztázó reflektoroktól, elkerülnek minden éles fényt; a félhomályban, de főleg a sötétségben érzik otthon magukat. Eleinte még élő fellépéseket sem terveztek, de az Acherontic Arts Festival felkérését már nem tudták visszautasítani, és azóta élőben is feltűnnek itt-ott. A (Dolch)-ot alkotó M és T duója a színpadon kiegészül zenéjük iránt elkötelezett társakkal, akikkel közös nyelvet beszélnek, ugyanazt a nyelvet, ami a hallgatókkal is összeköti őket. Vélekedésük szerint az ilyenfajta kapcsolat létrejöttéhez és fennmaradásához nincs szükség arcokra és nevekre. Művészetük megértéséhez elég a zenére és a szövegekre figyelni.

A jelük alatt eddig megjelentetett kiadványok (demók, EP, egy split) minden tekintetben mélyen underground produkciók voltak. Az azokon hallható és egyébként figyelemre méltó zene élvezeti értékét számomra nagyban lerontotta a kásás, zajos hangzás, ami bántó ellentétben állt a női énekben rejlő, átlagon felüli lehetőségekkel, meg úgy általában, a zenéből kibogozható jó összképpel.

A friss megjelenés letisztultabb hangzásának köszönhetően végre dinamikát kapott, és áttekinthetővé vált a (Dolch) zenéje, így a Feuer többet mond el a zenekar titkairól, mint eddigi kiadványaik bármelyike. A zizegős, sistergő gitárszólamok fajsúlyos és felismerhető témákká rendeződnek, amelyek apró változtatásokkal fejlődnek tovább, vagy torpannak meg, és kiábrándító szépségű gótikus lejtmenetekben szállnak alá egy alternatív doom világba. A lassú dobritmus és az életerős basszus alapozta talajról rugaszkodik el a német duó, és a gitárjátékba behallatszó black-es zörejjel a tarsolyában tesz egy nagy kört valahol a kerítés túloldalán, hol közelebb, hol távolabb a sötétséggel leplezett, letördelt szélű gótikus díszletektől.

A (Dolch) titka végül is az utazás fölé rétegződő női énekben van. A hölgyben eddig is ott volt a szufla, de ilyen meggyőzően és meghatározóan még nem hallatta a hangját. Nem lekicsinyelve a hangszeres „háttérmunkát”, de ez a nem hivalkodó, nem túljátszott, csodás ének szerény becslésem szerint is legalább ötven százalékát teszi ki a lemez élvezeti értékének.

A Halo (Afraid of the Sun) nagyszerű hét perce éppen ennek köszönhetően válik olyan ragadós és azonnal végighallgatós tétellé, hogy akár az album csúcspontjának is nevezhetjük, de máshol is oly mértékben több lesz tőle a zene, ahogy csak ihletett pillanatokban képes valami több lenni az átlagnál. A Psalm7 vagy a Mahnmal, de a lemezt záró Feuer is dalokba csomagolt, keserű szépség. A metálzene ideái szerint a (Dolch) zenéje egyszerre sötét és hipnotikus, ugyanakkor pedig szép és varázslatos. Nincs benne semmi túlbonyolítva, de erőteljes és határozott önazonossággal mutat túl a doom keretein. Zenéjük elegáns méltósága és megemelkedett érzelmi szintje sokszor a My Dying Bride legjobbjait idézi, és bár konkrétan nincs köztük átfedés, de a Feuer is – hogy úgy mondjam – „fölöttünk” szólal meg, három lépcsőfokkal magasabbról igéz meg, és ringat el. Akárcsak a Candlemass, amelynek szintén ide vetődnek árnyai. Főként az A Funeral Song tűnik olyannak, mintha egy párhuzamos univerzumban készült volna a Nightfall-lal egy időben, némi csavarral továbbgondolva, egy kevésbé „szerzetes” énekesnővel.

A doom tehát meghatározó összetevője az albumnak, éltető eleme a tűznek, persze mai fejjel értelmezve. Szó nincs múltba révedésről, a (Dolch) nagyon is kortárs és nagyon is egyedi. Drone-elemekkel kapcsolódik a jelenhez, de a pontosság kedvéért még hozzátehetjük: okkult rock, black metál és ambient elemekkel is. Ezek is részei az egésznek, és csak hogy még árnyaltabb legyen a kép, piszkos fátylát maga után húzva a Dead Can Dance szelleme is átsuhan a borús táj fölött. Mindezekkel együtt mégis a Wolvennest-párhuzammal jellemezhető a legjobban a duó elborult zenéje.

Ezekhez képest az albumot indító Burn egy szinte slágerként is eladható, könnyedebb darab, míg a másik végletet az énekmentesített és a monoton túrásban is jeleskedő A Love Song jelentheti. A címadó zárótétel még kilencpercnyi jósággal kecsegtet a végén, valójában azonban csak szűk öt percet kapunk belőle, mert ténylegesen – rövid szünetet követően – egy meg nem nevezett szám zárja a lemezt (de feltételezhetően Aschezvasche a címe), egy német nyelven előadott „Easter egg”, amit úgy, ahogy van, fölöslegesnek érzek. Kilóg a sorból, nem része a „folyamatnak”. Az ilyenfajta ráadásokat egyébként sem tudom hová tenni: számtalan esetben találkozhattunk már hasonló „trükközéssel”, dalok végére suvasztott meglepetésekkel, amelyek egyik esetben sem tűntek indokoltnak.

Kiábrándultság, minden elengedése és enyhe szuicid hangulat (főleg az A Funeral Song-ban, mily meglepő!) lengi be a lemezt, amit jó adag szomorú szépséggel változtatnak élvezetes és szerethető produkcióvá. Friss albumával a (Dolch) egyértelműen szintet lépett. Egy három lemezt felölelő ciklus első fejezete a Feuer, és ha a későbbiekben is hozzák ezt a minőséget, nagyszerű hallgatnivalók elé nézünk a jövőben (Nacht és Tod címekkel várható a folytatás). Pillanatnyilag az év végi listámon a trónkövetelő igényével száll versenybe valamelyik dobogós helyezésért. Meglátjuk.

A cikk szerzője: Bársony Péter 54 további cikk
Az egykori Mower fanzine munkatársa, ma tetováló- és grafikusművész, többek között lemezborítókat (Magor) is készít.

Legyél az első aki hozzászól

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*