Kezdjük egy kis földrajzzal! Cleveland az Amerikai Egyesült Államok egyik nagyvárosa, Ohio államban. Lakosainak száma 396 815 fő. Az USA 48. legnagyobb városa, és a második legnagyobb Ohio államban a főváros, Columbus után. Miskolc testvérvárosa. Itt található a Rock and Roll Hall of Fame. (Valamint az Agora Theatre and Ballroom, ahol az Accept 1984-es amerikai turnéjának egyik fellépését rögzítette, ami négy évvel ezelőtt kalóz kiadvány formájában jelent meg.) A várost különféle becenevekkel illetik: az erdős város, az új amerikai város, Amerika északi partja, hatodik város, C-város. Ezen kívül a sportbarátok előtt sem lehet ismeretlen a város neve, hiszen a Cavaliers (NBA), az Indians (MLB), illetve a Browns (NFL) otthona.
Folytassuk a muzsikával! Ahogy lakosai számából is kiderül, Cleveland-ben nem alakulhatott ki olyan zajos metal élet, mint San Franciscóban, Los Angelesben, New Yorkban stb., ugyanakkor a clevelandi színtér ’80-as években felbukkant képviselői egyfajta kultikus státuszt vívtak ki a rajongók, a fanatikus gyűjtők körében, gondolok itt olyan előadókra, mint a Black Death, a Breaker, a Shok Paris, a Destructor, vagy a Purgatory. Mindezt gyakorlatilag egy személynek, Bill Petersnek köszönhetik a csapatok, aki 1984-ben hozta létre az Auburn Records-ot, ezáltal Cleveland-et feltéve a heavy metal térképére. Úttörő tevékenységet töltött be a város heavy metal életében, ahogy évekkel korábban tette azt Brian Slagel Los Angelesben, vagy Jon Zazula New Yorkban.
Amennyiben a metal vonatkozásában Cleveland neve elhangzik, az 1988-ban alakult Chemikill-t sem szabad elfelejtenünk. A névválasztás esetükben sem volt a legszerencsésebb, ugyanis abban az évben egy másik Chemikill is vitorlát bontott, mégpedig Maryland államban. Előbbi a speed/power, utóbbi a thrash metal mellett kötelezte el magát, ettől függetlenül a rajongók rendszeresen összekeverték őket azokban az időkben. Írásom tárgya a clevelandi banda, amelyet Mike Seleman dobos, Tim Piispanen gitáros, Fred Flory énekes és Calvin Burgess basszusgitáros alapított.
E kvartett nevéhez fűződik az első, 1989-ben rögzített demójuk, amelyet egy évvel később az immár Mike Wheatley gitárossal készített anyag követett. Szerepeltek az Auburn Records Heavy Artillery című kompilációján, tovább azonban nem jutottak, mert a tagság soraiban megindult a keringő. Ebbe most nem mennék bele részletesen, a lényeg, hogy egy rövid (2007-2010) újjáalakulás után, 2016-tól „rúgták be újra a motort”, hogy jelen korunk mezőnyének részeseivé váljanak.
Visszatérésük hitelességét nem lehet megkérdőjelezni, hiszen az eredeti négyesből hárman, Fred Flory, Tim Piispanen és Calvin Burgess is jelen van, hozzájuk csatlakozott idén az ex-Purgatory bőgős Mark Alexander (vele kapcsolatban elég annyit említeni, hogy Purgatory EP és Tied to the Trax album). A fentebb vázolt rövid reunion alkalmával ugyan rögzítettek egy teljes anyagot, azt azonban sohasem publikálták, mivel feloszlottak, mielőtt megjelentethették volna. Aztán „az anyag nem vész el, csak átalakul” jelszóval az idén az egészet újravették, de azt mindenképpen hozzá kell tennem, hogy a dalokat 1988-1990 írták meg, tehát szó sincs vadonatúj szerzeményekről. Jobban mondva csak egyről, a Blood Red Sky-ról.
Tradicionális, jobbára a Metal Church-öt idéző power metalt kínál a korong. Megfáradásnak nyoma sincs rajta, megkockáztatom, hogy ha ez a lemez a hősidőkben jött volna ki, kapott volna némi figyelmet. Az más kérdés, hogy a „klasszikus” jelző ráhúzható-e. Idén voltak már nagy visszatérések, gondoljunk csak a norvég Mortem-re, illetve az Exhorder-re, akik több mint 25 év elteltével rukkoltak elő friss hallgatnivalóval, és ehhez a körhöz tartozik a Chemikill is. Fémesen, húzósan, keményen dörrennek meg az általában középtempóban megszólaló nóták (Blackened Void, a basszusbevezetővel kezdődő Edge of Wasteland); kizárólag a (Fear) the Warrior-ban eresztik el az ujjaikat, ez a lemez leggyorsabb felvétele, míg az akusztikusan nyitó City Night to Roam epikus jelleget kölcsönöz az anyagnak. Mai, friss, korszerű hangzásba ágyazták a végeredményt, tehát sem a megszólalást, sem a dalok minőségét illetően nem érheti szó a ház elejét.
Kizárólag annyit tudok hozzáfűzni, remélem, nem akad meg itt a történet, és a Chemikill komolyan gondolja a folytatást. Nagyon jó alkotást tettek le az asztalra.
Ez bizony baromi jo! Koszi, hogy a figyelmunkbe ajanlottad!