Aggressive Perfector: Havoc at the Midnight Hour (2019)

Rögtön elárulok egy titkot: Ne dőljetek be a zenekar nevének, Ugyanis Nem egy thrash bandáról, pláne nem egy Slayer tribute csapatról, szimplán egy új, fiatal zeneszéket tömörítő, energikus, lendületes old school metalt tálaló együttesről van szó. A Slayerhez maximum annyi közük van, hogy a klasszikus dal címét választották az együttes nevének.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Dying Victims Productions időről időre promóanyagokkal lát el, akkor viszont ipari mennyiségben zúdítja nyakamba a nehéz fémet. Florian Grill, a kiadó főnöke (aki korábban a Dying Victims fanzine-ért is felelt) nagyon jó érzékkel „halászik a zavarosban”, hálójával tehetséges zenekarokat emel ki a „sűrűből”. Hozzáteszem gyorsan: emberünk kifejezetten az old school-ra állt rá, stílusban viszont gyakorlatilag minden jöhet: tradicionális metal, speed, thrash, doom – a lényeg, hogy régi vágású legyen.

Az Aggressive Perfector 2014-ben bontott vitorlát Manchesterben. A tagság azóta változatlan: Michael „Mikhail Wargoat” Czerwoniuk basszusgitáros/énekes, Tim „Intimidator” Horrocks dobos/énekes és Daniel „General Holocausto” Shaw gitáros/énekes alkotják a felállást. (Egyéb zenei ambícióikat, törekvéseiket kielégítendő a muzsikusok érdekeltek még a Wode-ban, az Under the Horns-ban, illetve a Heavy Sentence-ben). 2016-ban, a Satan’s Heavy Metal demóval léptek be az underground birodalmába, ezt követte idén a bemutatkozó nagylemez.

Egy olyan alkotással állunk szemben, amely első-második hallgatásra elszaladt mellettem, de aztán adtam neki egy újabb esélyt, onnantól kezdve viszont a korong beragadt a CD-lejátszómba. Az okkult tematika köré épülő muzsikájuk a klasszikus ’80-as évek muzsikájából merít, a dalokban a régi iskolás heavy, thrash és speed metal elemei hallhatók. Figyelemreméltó és aláhúzandó, hogy nem az elpuffogtatott panelek újrafelhasználására törekszenek, a változatosságot, az arra való törekvést tartják mérvadónak, ilyetén módon szerzeményeiket némi komplexitással is fűszerezik. Azt olvastam róluk, hogy a metaltörténelem szellemeit (Tank, Venom, Slayer, Mercyful Fate) idézik meg, zeméjükben az apokaliptikus jövő nukleáris dühét szólaltatják meg.

És valóban, elsőre, de még másodikra sem hatott a muzsika, azonban a megfelelő hangulatot elcsípve és a rendelkezésemre álló időt ráfordítva már működött a történet, mi több, szép lassan elértünk a maximális kalkulushoz. Üde színfolt például a Hammond orgona használata, ahogy az a nyitó Onwards to the Cemetery-ben vagy a Land of No Return-ben felbukkan; remek speed tekerések hallhatók a Chains of Black Wrath-ban, a Vengeful One-ban és a záró Seven Gates-ben, ugyanakkor a fogós, megjegyezhető dallamokról sem mondanak le, csupán a komplexitás hatására ezek nehezebben, később bontakoznak ki. Kell némi időt invesztálni az anyag befogadásába, de utána már működni fog, ebben egészen biztos vagyok.

Mindazonáltal meglepetésnek nem nevezném a lemezt, de a stílusában egy roppant jó albumnak egészen biztosan. Értelemszerűen a „nincs új a nap alatt” teória a manchesteri fiatalokra is vonatkozik, ők azonban valami extrát akartak a produkciójukba csempészni. A végeredmény nálam száz százalékos lett, az viszont már más kérdés, hogy ezzel a lemezzel bekerülnek-e év végi Top 10-embe. Nem feltétlenül az én kritikám a mérvadó, de bátran, nyugodt szívvel ajánlom őket a régi iskolás zenékért rajongó fanatikusok figyelmébe. Nem hiszem, hogy mellélőnének ezzel a bandával és koronggal.

A cikk szerzője: Dávid László 851 további cikk
Első cikke 1994-ben jelent meg a Metal Hammerben. Hazánk első webzine-je, a Ragyogás egyik alapítója. Később a Stygian Shadows fanzine munkatársa, hazai és külföldi fanzine-ek/webzine- ek cikkeinek szerzője.

1 Comment

  1. Aaa, nagyon jo album, igazi meglepetes! A boritorol pedig ket szo jut eszembe: Lucio Fulci. Metal/Horror rajngo ennel tobbet nem is kivanhat.

Szólj hozzá!

Az e-mail címed nem kerül nyilvánosságra.


*