Mindig érik az embert meglepetések. Halványlila gőzöm nem volt arra vonatkozólag, hogy eszik-e vagy isszák az Aephanemer-t, amikor először megláttam a nevüket, és arra meg végképp nem számítottam, hogy egy francia melo-death banda lemezéről fogok majd írni. Még azután sem szerepelt ilyesmi a terveim között, amikor nyár környékén véletlenül (YouTube, az anyád) belefutottam a Prokopton-albumba, és egyébként már elsőre bejött a lemez. Úgy voltam vele, hogy kellemes hallgatnivaló, ám semmi több, nem érdemes lemezismertetőt publikálnom a kiadványról. Jó ideig nem is igazán foglalkoztam velük, viszont mostanában valahogy piszkálta a csőrömet a dolog, gyakran eszembe jutott a banda, és újra elővettem az Aephanemer második nagylemezét. Azért is adtam még nekik egy esélyt, mivel az utóbbi években mindig akadt ebben a műfajban egy-két nagylemez, ami elnyerte a tetszésemet, és végül beláttam, hogy az Aephanemer idei korongja is megér egy misét. Tavaly a Kalmah, a MayaN és a Shylmagoghnar, előtte való évben az Arch Enemy adott ki olyan lemezt, amire csettintettem, idén pedig a franciák ütötték meg az ingerküszöbömet a melodikus-szimfonikus death műfajában.
Na, itt tényleg az volt, hogy nulla infó birtokában hallgattam meg többször is a lemezt. Mint mondtam, azt sem tudtam, mi fán terem ez a banda, honnan jöttek, kik a tagok, hányadik lemez a Prokopton stb. Nem is érdekelt, csak belemerültem, és átszellemülten azt figyeltem, hogy milyen jó kis témákkal pakolták tele a nótáikat. Amúgy gyanús volt, hogy a hörgés mintha női énekestől jönne, és miután vettem a fáradságot, hogy utána nyomozzak az együttesnek, kiderült, hogy valóban egy hölgy (név szerint Marion Bascoul) áll a mikrofon mögött, ráadásul ritmusgitárral a nyakában. Hopp, Alissa White-Gluz, fel van adva a lecke, riválisra találtál, haha! Kösd fel a bugyidat, mert lenyomnak! Persze, a szépségeddel még előnyt szerezhetsz, de Marion is van akkora vokalista, mit te. De félre a tréfát: a zene nem verseny, nincs arról szó, hogy derbit hirdetnék arra vonatkozólag, hogy melyik zenekar a jobb. És amúgy is jól tudjuk, hogy az Arch Enemy népszerűbb, mint az Aephanemer, de egyébként ez semmit nem von le a franciák érdemeiből, mivel egy remek zenekart ismertem meg bennük. A svédek zenéje meg etalon, Alissa pedig tökéletes énekesnője Mike Amott zenekarának. Innentől hagyjuk is az Arch Enemy-t, ez a cikk az Aephanemer 2019-es lemezéről szól.
Ha egyszerűen fogalmaznék, azt mondhatnám, hogy rettentő nehéz manapság totál egyedi zenét komponálni, és ha szigorú akarnék lenni, akkor a francia bandát egy jó kis „összeollózós” zenekarnak titulálnám. A Martin Hamiche gitáros vezette együttes nem találta fel a spanyolviaszt, sok olyan téma van, amit már százszor eljátszottak, erre is, meg arra is hasonlít a zene, de valahogy mégsem tudom rájuk húzni a vizes lepedőt, a Prokopton egyszerűen hallgattatja magát, mivel rendkívül tetszetős nóták sorjáznak rajta.
A melo-death metal egyre sokszínűbb műfaj, néhány együttes nem átall nagyzenekari kíséretet bevetni a zene spektrumának kiszélesítéséhez. Az Aephanemer erre az útra tévedt, mivel az elektromos gitárt, basszust és dobot felpörgették a klasszikus hangszerek kíséretével. Ez, mint tudjuk, nem mindig hatásos, volt rá precedens, hogy a zene giccsessé vált a vonósok által, és nem érte el a kívánt hatást. Szerintem a francia zenekar jól operált a bombasztikus háttérrel (is), zenéjük abszolút az élvezhető kategóriába sorolható. Akárhogy is cincálom a dalokat, kötekedhetnék ezzel-azzal, nekem tetszik ez a lemez, és kész. És még az sem zavar, hogy egy-egy melódia többször is visszaköszön a későbbi nótákban, aztán valahogy mindig megvan a helye ezeknek a hangfüzéreknek. A dallamokat nem csak a háttér adja, a kíméletlen riffelés mellett a gitár is sokat vállal ebből, ami dicséretére szóljon a két bárdistának: jó kis harmóniák és ízléses szólók röppennek ki a hathúrosokból.
Az album teljesen egységes, nincs rajta lapos nóta, de sláger sem, amivel „el lehet adni” a lemezt, a színvonal végig magasan húzódik. Biztos sokkal nagyobb népszerűségre tehetne szert a zenekar, ha nem Marion hörögne, hanem egy csinos operaénekes áriázna, de akkor hitelességnek nyomát sem lelném, tehát ez így abszolút rendben van. A Snowblind-ban van pár sor tiszta vokál (nem tudom, Marion énekel-e), de ennyi, nem több. Mindenesetre kellemes; ha ő az, akkor elmondható, hogy amúgy jó hangja van, de a durva témákat is remekül hozza.
Egy szónak is száz a vége, a Prokopton akár még az év végi tízesembe is beférkőzhet, de ha mégsem, akkor is egy jó lemezt ismertem meg a francia együttestől, amire méltán büszkék lehetnek.
Leave a Reply