Egy kortárs emlékezései
Az egész sztori valamikor a nyolcvanas évek második felében kezdődött. Ekkortájt hallottam először a Slayer-t. Őszinte leszek, elsőre nem is tudtam végighallgatni, de mindannyian jól tudjuk, az igazán értékálló alkotás nem adja könnyen magát. Harmadik-negyedik hallgatásra tűnnek ki a finomságok, bújik elő az az izgalmas zenei világ, amely a későbbi időszakra meghatározza egy lemez egyetemes értékét.
Az akkori metál életről írások, sőt könyvek jelentek meg az idők folyamán. Azokban az években alakult ki a Big 4, jelentek meg az ide sorolt csapatok sorsdöntő harmadik lemezei, amelyek egyenként is, de főleg együtt mérhető hatásukkal jelölték ki a thrash metal jövőjét, progresszióját, ami zenekarok ezreire volt nagy hatással a későbbiek folyamán. Aztán jött az első Slayer-koncert, ’89 januárja, még Nyugat-Berlinben, ahol átestem a tűzkeresztségen. Az ott vásárolt pólót halványszürkére fakította a harminc év, az idők során kétszer írta alá mindenki, még Paul Bostaph is, aki egyébként elsőre ellenállt, mondván, a South of Heaven-hez neki semmi köze.
A koncert kellően szétcsapta thrash metal-lal amúgy is teli arcomat. Az addig csak lemezeken hallható számok iszonyatos szigorral másztak a hallójáratba, ráadásul az Overkill melegített be, nem kevésbé gyenge műsorral. Lázban égve érkeztünk haza, a Thrash Mosh Clubban még videóbeszámolót is szerkesztettünk a nagy esemény tiszteletére. Aztán egy évvel később jött az elhíresült müncheni Clash Of The Titans turné, ahol a Slayer a Megadeth, a Suicidal Tendencies és a Testament társaságában zúzta porrá a Rudi Sedlmayer Halle tízezres közönségét. Az a koncert is megért egy misét…
A következő években egyik Slayer-buli követte a másikat, szépen nőtt a részvételemmel lezajlott fellépések száma. A hosszú évek alatt látott – ha minden igaz – 27 koncert egyik kimagasló, Slayer-vonatkozású happeningje egy holland fesztiválon volt, ahol az éppen visszatérő Dave Lombardo jammelt a színpadon Danny Carey (Tool) és Mike Bordin (Ozzy) társaságában. Volt közös fotózás Pesten, a Slayer és a CDT tagjaival, megvolt az elvesztett Kerry King-es pengető sztorija, ami ráadásul egy Kirk Hammett-pengetővel egyszerre veszett el (a kulcsaimat bántam a legkevésbé), vagy a beszélgetés Dave Lombardo-val, Hollandiában, amikor már a Grip Inc.-vel lépett fel.
Na, és persze a 2001-es turné, amire 9/11 után került sor, amit néhány zenekar az esemény miatt nem is mert bevállalni, persze a Slayer jött. Vagy a bécsi koncert, ahol Tom félreérthetetlenül nekem intett vissza, miközben a Raining Blood végét játszották. Milliónyi történés kavarog bennem, esélytelen lenne mindent leírni ekkora terjedelemben. Ráadásul nem igazán emlékszem gyenge produkcióra, koncertek után pedig mindig azon morfondíroztam, hogy vajon ezeket a számokat meddig, hány éves korig lehet ilyen tempóban, ilyen szigorúsággal előadni.
Akkor is ilyen gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor leszálltunk Los Angelesben, hogy megnézzük a Slayer legutolsó koncertjét, november 30-án, a Forum Arénában. Csaknem harmincegy év telt el az első, nyugat-berlini koncert óta, és íme, itt vagyunk. Ha minden igaz, ez tényleg a legutolsó fellépés. Kérdésemre tehát megkaptam a választ: eddig.
Abban a városban, ahol a sztori elkezdődött, ott is fog véget érni – mondta Újszászi Szabika barátom két éve. Igaza lett. A jegyvásárlást Körmi (Cadaveres) és barátja, Lovász Lackó (aki tagja a Slayer Fan Club-nak) intézte. A csapat negyedik tagja Körmi felesége, Laura lett. Stílszerűen a mennyország déli részén éreztük magunkat, szerencsére ez az állapot kint-tartózkodásunk ideje alatt is állandósult.
A koncert előestéjén meglátogattuk a Rainbow bárt és a Whiskey a Go Go klubot. Mindkét hely nagyon tetszett, különösen a Rainbow atmoszférája fogott meg. Igazi metal hely, ami mára Lemmy-zarándokhellyé is nemesült. Életnagyságú szobor, festmények, zászlók, fotók a Motörhead legendájáról, és persze sok egyéb híres zenészről, akik itt, a Sunset Boulevard-on kezdték a pályafutásukat. Tonnányi dedikált fénykép az étterem falain, galériáján. Old school videojátékok kb. ’78-ból, a helyiségek belső fa borításán pedig még mindig érezni a beivódott cigarettafüst kesernyés szagát. Azt hiszem, ezt a kombót hívják patinának. Egyszóval elképesztő hely a Rainbow, amit nem szabad kihagyni, ha az ember esetleg éppen arra jár.
A Whiskey-ben percek alatt összeismerkedtem két kanadai, egy ausztrál és egy kolumbiai arccal, akik szintén a másnapi Slayer-bulira jöttek. Nagyon kíváncsi lennék, hogy az utolsó koncertre vajon hány országból érkeztek a rajongók.
Phil Anselmo-ról lemaradtunk, mint a borravaló, a Ministry utolsó számára érkeztünk meg a Forum-ba. A Primus valahogy most nem talált el; nem tudom, hogy csak az én sznobságom kívánt volna helyettük valaki mást, mondjuk, a Bay Area-ból.
Aztán eljött a kezdés ideje, hat percről indult a visszaszámlálás, a pályatársak rövid Slayer-ezése a nagy kivetítőn, aztán jött a South of Heaven, majd az Angel of Death… és ennyi volt, fiúk. A koncertről készült felvételt egyébként itt meg is lehet tekinteni:
Minden szempontból nehéz a Slayer utolsó fellépéséről írni. Titkon reméltem, hogy Dave Lombardo is megjelenik a koncerten, próbáltam kitalálni, hogy lesz-e meglepetésvendég, bármi extra geg, de a Slayer az utolsó pillanatig Slayer maradt, nem mentek bele túl sok viccelődésbe.
Még a búcsúzás is a rájuk jellemző szigorúsággal, keménységgel történt. Percek óta zúgó „Thank you Slayer!” kórus, a csarnok 17.500 nézőjének dobogása, fütyülése és üvöltése búcsúztatta a legendát. Pengető- és dobverő-dobálás, a színpadon egyre több road és technikus, majd integetés. Kerry jobbra el, aztán vissza a színpadra, és az övén kezd matatni, senki nem érti, hogy mi történik. Oldódik a csat, a rajta lógó, tekintélyes vastagságú láncokkal emelkedik a magasba. Kinyílik a vasmarok, és a súlyos láncok a padlóra zuhannak, végérvényesen és visszavonhatatlanul (az alábbi videón 12:00 után). Metal-történelem.
Egy olyan zenekar fejezte be pályafutását, amelyik magának írta a metál történelmét, együttesek sokaságát inspirálta, mindeközben létrehozta saját stílusát, amivel olyan magasra került, hogy még megközelítenie is csak néhány csapatnak sikerült.
Nem tudom, milyen lesz az élet így, a Slayer után. De azt mondják, a zenei irányzatok kb. 40 éves periódusokban ismétlődnek. Ha ez tényleg így van, akkor talán már valahol a világban készülődik néhány tizenéves, akik még nem is sejtik, hogy micsoda kalandok várnak rájuk.
13
(Fotók: Körmi)
Leave a Reply