A most pénteki buli nézői közül bizonyára jó páran ott voltak, amikor 1991. június 17-én a Sacred Reich – pályája csúcsán, a frissen megjelent The American Way albummal a háta mögött, a Sepultura előzenekaraként – egy emlékezetesen ütős koncertet adott a PeCsa szabadtéri színpadán. Ennek fényében meglepett, hogy tegnapelőtt csak annyian voltak kíváncsiak Phil Rind-ék visszatérésére, amennyien: az ő ritkaságszámba menő fellépésük és a másik húzónév, a svéd Grave jelenléte sem tudott becsalogatni fél háznál több embert a Dürer nagytermébe. Persze, egyik koncert éri a másikat, de az, hogy újra hallhatom élőben a régi nagy nótákat, plusz az igencsak jól sikerült Awakening lemez egyértelművé tette számomra, hogy nem hagyhatom ki ezt a programot.
A teljes körű beszámolóra váróknak sajnos csalódást kell okoznom: sem az amerikai Night Demon, sem a Grave muzsikáját nem ismerem, és különösebben nem is voltam kíváncsi rájuk, kifejezetten a Sacred Reich-ért mentem erre a bulira. Akik a színpadon nem is okoztak csalódást. Az énekes-basszusgitáros Rind ugyan látványosan gyarapodott széltében, ám a hangja szinte semmit nem kopott az eltelt időben. Széles mosollyal az arcán konferált, és dalaiban, átkötő szövegeiben továbbra is ugyanúgy politizál, mint régen.
Több évtizedes harcostársa, a gitáros Wiley Arnett a profik eleganciájával játszott, időnként maga is együtt énekelve a szövegeket az előtte álló rajongókkal. Hol a reflektorok szabdalta füstköd homályába hátralépve, hol karnyújtásnyira a nézők első sorától pengette a jólesően ismerős riffeket. Szintén nagy élmény volt számomra a tavaly a csapat soraiba visszatért Dave McClain játéka. Általában nincs fülem külön a dobosok teljesítményére figyelni, de itt nem lehetett nem meghallani, milyen feszesen, dinamikusan, erőteljesen szól a cucc a csillogóan tar koponyájú, szemüveges, szikár muzsikus értő keze alatt. Gyorsan utánanéztem, és meglepett, hogy ő csapat rangidőse (54 éves); az együttesbe idén érkezett gitáros, a mindössze 23 éves Joey Radziwill (neki is) simán a fia lehetne.
A fiatal srác semmilyen tekintetben nem lógott ki a csapatból, zeneileg hozta a kötelezőt, és ugyanúgy nem szántotta fel a színpadot, mint a többiek. Ha bele akarnék kötni a produkcióba, akkor talán ez lenne az egyetlen hiányossága: Rind-ék szinte egyáltalán nem mozogtak, mindössze Arnett ment át egyszer a színpad túloldalára, hogy ott is megmutassa magát.
Jól szóltak, így aztán az intróként, felvételről felcsendülő, szimbolikus című Thin Lizzy-örökzöld, a The Boys Are Back in Town után tényleg igazi élmény volt hallani a régi klasszikusokat és az új slágereket egyaránt. A The American Way anyag fele elhangzott (a címadó nóta mellett a közönséget megénekeltető Who’s to Blame, a Love…Hate és a Crimes Against Humanity is műsorra került), az idei lemezt pedig a korong első öt dala (Awakening, Divide & Conquer, Salvation, Manifest Reality, Killing Machine) képviselte.
Az Independent albumról a címadó szerzemény mellett a Free-t emelték be a programba, az 1987-es debütről pedig, ha jól hallottam, az Ignorance és a Death Squad hangzott el (vagy csak az egyik?). A koronát a produkcióra pedig mi más is tehette volna fel, mint a játékosan virtuóz Surf Nicaragua. Ezt hallva tudatosult bennem, hogy a buli végéhez értünk. „Csak ennyi?” – döbbentem meg, és tényleg: abszolút elvesztettem közben az időérzékemet. A kvartett beszippantott, megrágott, majd kiköpött bennünket: katartikus élmény volt végigheadbangelni az ellenállhatatlan ritmusokat, miközben a hátunk mögött lelkesen kavargott a moshpit örvénye.
A Sacred Reich a thrash színesebbik arcát mutatta meg nekünk ezen az estén: erőteljes riffeket, szédületes váltásokat, dallamos refréneket, abszolút old school megközelítésben, ám egy cseppet sem pókhálósan. Remélem, hogy a csapat lendülete az elkövetkező években sem fog csökkenni. Szívesen hallanék majd tőlük újabb stúdiólemezt, és talán a következő budapesti koncertjükre szóló jegyet is megvenném…
Egy apró csalódás maradt a végére: a koncertet követően az „öregek” nem jöttek ki a backstage-ből, hogy találkozzanak a rajongókkal, igaz, a színpadról mindenkivel lepacsiztak, és dedikálták is. Mindössze az ifjonc Joey-t „küldték ki a folyosóra ismerkedni”, begyűjteni a megérdemelt vállveregetéseket.
Leave a Reply