Running Wild: Gates to Purgatory (1984)

A zenekar 1976-os indulásának körülményeit, a Granit Hearts és a Grober Unfug rövid történetét most mellőzném, hiszen 1984-ig, az első lemez megjelenéséig sok víz folyt le a hamburgi Elbán. Inkább egy személyes élménnyel kezdeném, ami szerintem még jó pár ember életében ugyanazt a fordulatot vehette. Nálam 1984-ben az újkori kedvencek, a Running Wild, a Helloween, a Metallica, az Exciter stb. végérvényesen leváltották az olyan régi favoritokat az élmezőnyben, mint a Black Sabbath, a Deep Purple, a Status Quo vagy a Motörhead. Ez már a mi generációnk zenéje volt, azoké, akik a ’80-as években kezdtek felnőni. Ez a változás a koncertre járók pólóján vagy farmermellényén is megmutatkozott.

1984 végén, baráti körben vetette fel valaki a Running Wild debütáló lemezét kazettára, és egyből elájultunk, hogy milyen gitárhangzás árad a hangfalakból és a hordozható magnókból. Innentől már nemcsak farmert hordtunk, hanem a zenekar hatására rátértünk a szegecses bőrdzseki és bőrnadrág viseletére, nem beszélve a piramisszegecses csuklószorítókról. Persze ezek az attribútumok a Judas Priest-re vezethetők vissza, de széles körben ekkortájt terjedhettek el Európa keleti országaiban az új generáció öltözékeként.

1982-ben Rolf Kasparek (Rock ‘n’ Rolf) és Wolfgang Hagemann (Hasche) feladtak egy hirdetést a hamburgi Oxmox magazinban, hogy gitárosra van szükségük. Erre jelentkezett egy bizonyos Gerald „Preacher” Warnecke, aki próbahelyiséggel is rendelkezett Hamburg-Mundsburgban. Az első próbák során világossá vált, hogy a srác rendelkezik a kellő tapasztalatokkal, és ugyanabba a zenei irányba is akar haladni, tehát bevették a csapatba. Ekkor még hiányzott a megfelelő basszusgitáros is, akit ugyancsak az Oxmoxon keresztül találtak meg 1983-ban. Ő volt Stephan Boris, akivel kiegészülve alkották az első lemezre törő, klasszikus Running Wild-ot.

De közel sem volt zökkenőmentes Stephan bekerülése a csapatba, hiszen ő volt a legrosszabb muzsikus a jelentkező zenészek között, amit maga is bevall! A három srác döntésének oka mindössze az volt, hogy fazonilag ő passzolt a legjobban a csapatba, és gondolták, hogy onnantól kezdve legfeljebb majd többet gyakorol. Mint nagy Judas Priest- és Kiss-rajongók, ekkor határozták el, hogy a nevüknek is egy Priest-szám címét választják, amely a Killing Machine lemezen hallható. Ezt egyébként Uwe Bendig javasolta, aki Preacher elődje volt. Vicces adalék, hogy Stephan az első találkozáskor kijelentette, hogy ő bizony nem fog talpig bőrben fellépni, de – mint tudjuk – ez végül másként alakult. 🙂

A zenekar 1984 első felében felvett két nótát, a Bones to Ashes-t és az Iron Heads-et a Noise kiadó Death Metal című válogatáslemezére. A korongnak akkora sikere lett – Karl Walterbach kiadófőnök szerint mindenekelőtt a Running Wild-nak és a Helloween-nek köszönhetően –, hogy a két zenekar még abban az évben egy teljes lemezre kapott szerződést. A válogatásalbum címének téves etikettálását is hagynám, hiszen nyilvánvaló, hogy egyik csapat sem képviselte ezt az irányzatot, ami abban az időben még nem is volt alakult ki, legalábbis a mai mérce szerint.

Annak az évnek a júniusában meg is kezdődtek a felvételek Nyugat-Berlinben, Horst Müller Caet Stúdiójában. Az anyagot 16 nap alatt, 16 sávra rögzítették, a végső keverés pedig 48 órát vett igénybe. Az együttes későbbi zenei védjegyei már itt is megtalálhatók, jóllehet itt-ott Judas Priest-áthallásokkal; a szövegek kapcsán pedig azt rótták fel nekik, hogy a Venomhoz állnak közel. A riffek és dallamhidak nagyszerűen csengenek, még ha sokan egyszerűnek és ismétlődőnek is találják azokat. Mégis ezen az albumon a legnyersebbek a srácok, és itt helyezték le azokat az alapokat, amelyekre később, a kalózos időkben is támaszkodtak. A gitárokat eleve duplázva rögzítették, amelyek vaskossága a közvetlen masztering következtében még súlyosabb lett.

A Running Wild kezdetben okkult szimbólumokkal játszott, és démonokról énekelt, ami a black metal mezsgyéje felé terelte őket. Náluk azonban ez nem volt meggyőződéses sátánimádat, sokkal inkább egyfajta ifjúkori dac a fennálló vallási rendszer ellen, aminek kizárólag figyelemfelkeltő szerepet szántak. Már csak a miatt is, mert Preacher ekkor már teológiai tanulmányokat folytatott a hamburgi egyetemen. Azóta is evangélikus papként dolgozik Köln-Rodenkirchenben, időnként pedig megszakítja ottani munkáját, és lelkészi tevékenységét fesztiválokon folytatja, ahol ritkán fel is lép.

Rock ‘n’ Rolf szerint (aki nem vallásos) az ördög mint lázadó figura állt a szövegeik középpontjában, aki nem gonosz, viszont mindent megkérdőjelez, nem fogadja el egyből a szokásos beidegződött dolgokat. Ezt már akkor is több interjújában kifejtette. A sok negatív kritika hatására aztán az 1985-ös Branded and Exiled albumon a szövegeket is világosabban fogalmazták meg.

A felvett dalok közül kifejezetten himnikus karaktere van az olyan daraboknak, mint a Prisoner of Our Time, a Diabolic Force vagy a Black Demon. Az utóbbi nóta a felvételek alatt, az utolsó percben készült. A bemutatkozó nagylemezre végül nyolc dalt szántak, de tízet vettek fel: a korongra került dalokon kívül a Satan-t és a Walpurgis Night-ot is, amelyek még ugyanabban az évben, a Victim of States Power EP-n láttak napvilágot. Úgyhogy nagyon kreatív év volt ez a zenekar történetében.

A lemezborítóról csak annyit, hogy mivel a kiadó nem különített el extra lóvét erre a célra, Hasche akkori barátnőjének az apja vetette fel az ötletet a srácoknak, hogy mi lenne, ha lefényképeznék a cégénél a feltört trezort, hiszen az igencsak metál! Csak lángokba kell borítani egy hegesztőpisztollyal, amit a barátnő apja biztosít, a srácok pedig szereznek egy jó fotográfust. A fotón végül a zenekar road-ja, Django hegesztett. Talán nem véletlen, hogy a borító hasonlít Rolf egyik kedvenc zenekara, az Anvil Metal on Metal című stúdióalbumának frontjára. 🙂

A Gates to Purgatory októberi megjelenését követően az első hetekben elfogyott belőle 20 ezer példány, amiről manapság már csak álmodozni mer egy karrierjét kezdő zenekar. (A Metal Archives oldalon ugyan decemberre datálják a lemezt, de a nyugatnémet Metal Hammerben októberben jelent meg róla kritika, amit most elő is kerestem.) Komoly eladási szám ez, főleg ha figyelembe vesszük, hogy a Noise kiadó is ekkor kezdte bontogatni a szárnyait az első szerződtetett zenekaraival.

A debütalbum megjelenésének évében a Running Wild több poszton is az élmezőnyben végzett a nyugatnémet Metal Hammer közönségszavazásán. A sikerben nem csekély szerepet játszottak a zenekar koncertjei, amelyeken pirotechnikát is bevetettek, amelyekért a schenefeldi Günther Scheidt volt a felelős, de Django is besegített a színpad mögött.

1985-ben viszont Preacher egyetemi tanulmányai miatt elhagyta Hamburgot és a zenekart, így Rolf rá volt kényszerítve, hogy egyedül írja meg a soron következő album, a Branded & Exiled dalait, de az már egy másik fejezet. Ezen a lemezen Rolfnak még volt egy vele egyenrangú partnere Preacher személyében, ami a dalok minőségén is megmutatkozott, hiszen szerintem ezekkel a szerzeményekkel teremtették meg a zenekar későbbi zenei stílusát is, még ha Rolf a továbbiakban inkább a kalózos koncepciót is követte.