1987-et mutatott a naptár. Abban az évben jelent meg Rock ’n’ Rolf-ék első kalózos tematikájú albuma, az Under Jolly Roger. Bár korszakhatárhoz értünk, ennek szerintem akkor sokan nem voltunk tudatában. Bár a hamburgi kvartett felhagyott az addigi „sátánista” szövegekkel, és a fekete, láncos-bőrös öltözéket is tarkább hacukára cserélte, a felállás és a frontember mély hangja is változatlan maradt. Ki gondolta volna, hogy egy gyakorlatilag máig ható imázsváltásnak vagyunk szem- és fültanúi? Nekem akkoriban nagyon tetszett a Branded and Exiled, sőt, máig ez a kedvenc Running Wild-albumom, így némi idegenkedéssel fogadtam az új forgatókönyvet, de a dalok egész jók voltak, így kíváncsian vártam a folytatást.
Amiben jó ideig nem is csalódtam, hiszen ezt követően lemezről lemezre egyre ütősebb dalcsokrokkal, fülbemászóbb refrénekkel álltak elő – egészen 1989-ig, ugyanis nálam éppen a szóban forgó, napra pontosan 30 évvel ezelőtt megjelent Death or Glory jelenti a kalózos korszak csúcsát. (Hú, megnyugodtam: most gyorsan visszakerestem, hogy annak idején milyen hármassal neveztem a Running Wild-albumszavazásra, és lám: 1. Branded and Exiled, 2. Death or Glory 3. Pile of Skulls. 🙂 )
Számomra, aki a Branded… és az Under… anyagok idején csatlakozott a csapat rajongóinak táborához, a Rolf Kasparek (ének, gitár) – Majk Moti (gitár) – Stefan Boriss (basszusgitár) – Wolfgang „Hasche” Hagemann (dob) összetételű négyes jelentette a sztenderd felállást, de hát akkor ugye még nagyon a történet elején jártunk. A jelenből visszatekintve megállapítható, hogy a Running Wild egyetlen biztos pontja a frontember volt, körülötte meglehetős gyakorisággal cserélődtek a zenésztársak. Utánanéztem: maximum három album készült egymás után ugyanazzal a line up-pal, a Death or Glory viszont azoknak a korongoknak a számát gyarapítja, amelyekre az egyszeri alkalom volt a jellemző. Igaz, hogy Majk Moti és Jens Becker basszusgitáros már a Port Royal-on is együtt pengetett, de a dobos Iain Finlay neve kizárólag ennek a sorlemeznek a kreditlistáján szerepel.
Ehhez képest ez az alkalmi társaság is milyen jó anyagot hozott össze! Persze inkább arról lehet szó, hogy a fő dalszerzőt, Kasparek kapitányt aktuálisan mennyire inspirálja az adott szituáció, alkalmi társainak hozzáállása és zenészi kvalitása. Nos, ez az alkotás szerencsés csillagállás alatt született, azt mondhatom, hogy tökéletes kalózlemez, amelynek egyetlen gyengébb pontja a Highland Glory című instrumentális tétel, de annak is csupán a majd’ ötperces játékidejével van bajom, ugyanis annyira nem izgalmas, mint amennyire hosszú.
Rolf a Port Royal albumtól kezdve képzettebb hangon, magasabb fekvésben énekel, az együttes pedig ezen a lemezen szinte minden „trükköt” bevet, amit a műfaj eszköztára csak lehetővé tesz. Változatos témákkal, ritmusokkal, ínycsiklandó riffekkel, kimunkált szólókkal, fogós refrénekkel álltak elő, ráadásul még jól is szól az anyag. Kedvenc nótám, a lemezt nyitó Riding the Storm elején fokozatosan pörögnek, erősítenek rá a fő gitárdallamra (ezt a fegyvert később a Pile of Skulls album Chamber of Lies című intrójában fejlesztik tökélyre).
És igen, a Death or Glory-nak – a jó dalok mellett – éppen a változatosság az egyik legnagyobb erénye: szinte nincs két egyforma tempó, hangulat, miközben az anyag nagyon is egységes. A már említett nyitónóta mellett nagy kedvencem a Running Blood, amiben Rolf különösen nagyot énekel; a sodró lendületű, emlékezetes bridge-dzsel megtámogatott és a végén egy új, bizsergető riffet felépítő Marooned; a Tortuga Bay-től kezdve pedig tulajdonképpen a lemez teljes hátralévő része. Utóbbi nótában mindenekelőtt az alapriff és a refrénben hallható tempóváltás jön be; a címadó szerzeményben a verze „párbeszéde”, a refrén, amit nem lehet nem együtt énekelni a szólistával és a már-már neoklasszikus magasságokba emelkedő gitárszóló; végezetül pedig az ezzel a számmal összefolyó Battle of Waterloo „csavarodó” alapriffje. Utóbbi kissé hosszú, hipnotikus dal, semmi extra nincs benne, ezzel együtt mégis visz magával.
A lemez CD-változatára bónuszként került fel a March On című nóta, amit én máshonnan, a Bad to the Bone EP-ről ismertem, és bár kifejezetten jól sikerült darab, számomra nem tartozik ehhez az előadáshoz. Ahogy az album 1990-es újrakiadására rázsúfolt további négy dal (Wild Animal, Tear Down the Walls, Störtebeker, Chains & Leather) is szükségtelenül hosszúra nyújtja az anyagot; ráadásul ezek a következő év januárjában külön EP-n, a Wild Animal-en is napvilágot láttak.
A korong megjelenését követő esztendőben Moti és Finlay is távozott a csapatból, a helyükre Axel Morgan gitáros és a dobos Rudiger „AC” Dreffein került. A ’91-es Blazon Stone lemezen némileg háttérbe szorult a kalózromantika, a szövegek szélesebb történelmi perspektívát öleltek fel, amitől egy kicsit vegyes felvágottnak érzem az anyagot, ráadásul mintha erőtlenebbül is szólna, mint elődje. A Pile of Skulls-ra azonban megint összeszedték magukat Kasparek-ék, és egy igazán meggyőző dalcsokrot tettek le az asztalra.
A csapat munkásságát még két albumon keresztül követtem figyelemmel, aztán besokalltam tőlük, ugyanúgy, ahogy Lőrincz L. László egy kaptafára készült regényeitől. Eltávolodásomban persze a már sokat emlegetett „’90-es évek faktor” is közrejátszott: az, hogy a klasszikus metal csapatokat akkoriban háttérbe szorították az új irányzatok, az izgalmasan friss hangok.
Kasparekék azonban ezt a válságidőszakot is túlélték, és a frontember csak 2009-ben jelentette be a csapat feloszlását. Három évvel később újjáalakultak, termésük azóta újabb három nagylemez. S bár a Running Wild név már messze nem olyan erős hívószó, mint volt a ’80-as, ’90-es években, a banda jelenleg is aktív, sőt, december elejére új EP várható tőlük.
Leave a Reply