RAM: The Throne Within (2019)

A svéd RAM zenekar húszéves pályafutása alatt elég szépen bedolgozta magát az európai heavy metal mozgalomba, nevük határozottan jól cseng azon zenerajongók körében, akiknek a szíve a műfaj hagyományos formájáért dobban meg igazán. Töredelmesen bevallom, jómagam eddig szinte csak név alapján ismertem őket. A bandával kapcsolatban rendre előkerül a Judas Priest, az Iron Maiden vagy a Mercyful Fate neve, és ezek azért elég komoly hívószavak számomra, ha jóféle metal muzsikáról van szó. Így hát nem csoda, hogy elkezdtem komoly késztetést érezni arra, hogy alaposabban is megismerkedjek a RAM zenéjével. Ehhez éppen kapóra jött, hogy idén szeptemberben megjelent a csapat hatodik, The Throne Within című lemeze. Lássuk hát, hogy mit is rejt a friss album!

A The Shadowwork enyhén horrorisztikus gitárintrója, azokkal a hátborzongató harmóniákkal rögvest egy nyugtalanító, „vihar előtti csend” hangulatba hozza a hallgatót. Nem sokkal később el is szabadul a pokol, célzott támadást indít ellenünk a zenekar: ellentmondást nem tűrően fűrészelő gitárok és egy dühösen kántáló énekhang teszi egyértelművé számunkra, hogy itt bizony kőkemény heavy metal lesz a játék neve. Aki mást várt, jobban teszi, ha elhagyja a termet! A kissé elvarázsolt hangulatú refrénnek kell néhány hallgatás, hogy megmutassa a maga szépségét, ami egyébként a lemez nagy részére is igaz: nem fogjuk első hallás után dúdolni a dalokat, persze akadnak kivételek is.

Ezek közé tartozik rögtön a második tétel, a Blades of Betrayal, ami egyértelműen a lemez egyik sláger-várományos szerzeménye, persze jó értelemben véve. A címhez méltó módon, a riffek hideg pengeként hasítanak belénk, akárcsak a fagyos északi szél, az énekdallamok pedig már elsőre is a fülbe ragadnak. A refrént akár szívbemarkolónak is nevezhetném, de mégsem teszem, mert Oscar Carlquist énekes olyan mániákus módon süvölti végig a dalt, hogy az eleve kizárja a szép jelzők használatát. Úgy gondolom, ha a csapat lemezein nagyobb arányban képviseltetnék magukat az ehhez hasonló, rövid, lényegre törő szerzemények, talán egy jóval szélesebb réteget is el tudnának érni a zenéjükkel. Félreértés ne essék, semmi gondom a banda stílusával, abszolút fekszik nekem ez a zenei világ, de az akkor is tény, hogy a koncertek alkalmával jól jönnek a slágerek, ha egy csapat a közönség soraiból új arcokat is meg akar nyerni magának.

A Fang and Fur ismét egy körmönfontabban megfogalmazott darab, ami lassan, de biztosan eszi be magát a bőrünk alá. Egy kissé a Judas Priest Metal Gods című nótájára emlékezet, ahogy menetel előre dal, persze az énektémák itt jóval agresszívabbak, a refrén lüktetése pedig egyenesen zseniális. Egészen az itt hallható atmoszferikus kiállásig nem volt számomra egyértelmű, hogy Oscar vajon tényleg egy nagyon jó énekes, vagy csak nagyon meggyőző? Itt azonban olyan érzéssel hozza az énektémákat, hogy az világossá teszi: nagyon is tud bánni a hangjával, és képes szépen is énekelni, ha lehetősége van rá.

A Violence (Is Golden) dallal ismét rálép a gázpedálra a csapat, elvetemült, erőszakos módon száguldanak keresztül rajtunk, de középtájt egy kellemesen dallamos gitárszólóval azért sikerül egy kissé oldaniuk a nóta vérszomjas hangulatán. Kemény, lendületes darab, a koncerteken garantáltan nagyot fog szólni! Közvetlenül utána a The Trap kúszik elő a félhomályból, borult hangulatával, aljas gitárjaival valósággal a hallgató nyaka köré tekeredik, és gyilkos szorításából nem lehet egykönnyen szabadulni. A refrénben különösen tetszetős megoldás, ahogy Oscar dallamos énektémáira a csapat többi tagja thrash-es csordavokálokkal válaszolgat. Remek dal, talán az egyik legerősebb.

A No Refuge alatt kiszabadul Jake E. Lee szelleme a palackból, az általa meghonosított stílusban íródott, villámgyors, dallamosan fűrészelő riffek uralják ezt a dalt. A speed metal-os tekerést újra egy középtempós tétel követi a Spirit Reaper képében. Alattomos, füstös sikátorokban ólálkodó, nyirkos falak mögül leskelődő hangulatával egyértelműen a kedvenc dalom az albumról. Itt hallható a lemez legerősebb refrénje is, és bár nem tudnám egyértelműen megmondani, kire emlékeztet a dallama, de mintha Lizzy Borden fejszét lóbáló alakja vetné vészjósló árnyékát a dalra… Na jó, egye fene, kimondom: a Ghost-nak sem állna rosszul ez a nóta!

Ezek után lenyugszanak a kedélyek, a You All Leave megírásához jól hallhatóan az egészen korai Judas Priest balladák adták az inspirációt. Kellemes szerzemény, Oscar is jókat énekel, de nálam a Spirit Reaper után nem igazán tudott labdába rúgni ez a dal. Szerencsére a csapat a lemez végére kiköszörüli ezt a csorbát, és a Ravnfell képében egy remekbe szabott középtempós heavy metal dallal zárul a műsor.

Ha mindenképpen kritikával akarnám illetni a zenekart, akkor egyértelműen a klipjeik képi világával kellene előhozakodnom. Szerintem nyugodtan elfelejthetnék a videóikban rendre előkerülő, viccesnek szánt jeleneteket, mert ezek, kombinálva a banda láncos-bőrös imázsával, néha már a komolyan vehetőség határán egyensúlyoznak. Egyes zenekarok, mint például a Tankard, a Bullet vagy az Anvil kifejezetten jól tudnak kijönni az ilyesmiből, de velük ellentétben a RAM szerintem inkább ejthetné ezt a vonalat. De hogy azért jót is mondjak, a lemezborítót csak dicsérni tudom. Na, az már igazán illik a zenéhez!

Összességében egy igazán remek albummal rukkolt elő a RAM bőrbe és vasba öltözött legénysége, egy kellemes év végi meglepetést letéve így az asztalra. Ezek után egészen biztos, hogy vissza fogok kutatni a diszkográfiájukban, de persze előtte még módszeresen szét fogom hallgatni ezt az új lemezt. Minden heavy metal rajongónak erősen ajánlott ugyanígy cselekedni!