Nine Inch Nails: The Fragile (1999)

Akad néhány olyan előadó, kiadvány, amelyekről baromi nehéz írni – én legalábbis így érzem. Nem azért, mert nincs mit, nem amiatt, hogy túl egyszerű lenne a zene, ráadásul a szövegek is banálisak, hanem éppen ellenkezőleg: túlságosan összetett a koncepció, annyi minden történik a hang-kavalkádban, és olyan mélységekbe hatol a zene, hogy nem könnyű feladat szavakkal kifejezni a gerjesztett érzéseket. Ilyen szerintem a Nine Inch Nails zenekar is, ráadásul idén három alapvető albuma is jubilál. Amikor konstatáltam, hogy írnom „kellene” a Pretty Hate Machine, a The Downward Spiral és a The Fragile lemezekről, elkapott a kétségbeesés, hogy miként fogok ezekről bármi értelmeset elmondani. Szerencsére Buga B kolléga a segítségemre sietett, mert az első kettőt átvállalta, ebből a The Downward Spiral ismertető meg is érkezett, de a bemutatkozó albumról még semmi hír nincs (Buga B, jelentkezz!). Így rám maradt a dupla The Fragile, ami így önmagában is kemény dió, de inkább sutba vágtam a kesergést, vettem egy nagy levegőt, és belefogtam a lemezismertetőbe.

A The Downward Spiral óriási sikere után alaposan fel volt adva a lecke Trent Reznor-nak, aki azonban nem ijedt meg, annyira nem, hogy egyenesen egy dupla album készítésébe vágott bele. Igaz, a lemezfelvétel végére csak megborult Reznor mester, mivel a számsorrend kialakításába beletört a bicskája, ezért felkérte Bob Ezrin-t, hogy ő öntse végső formába a kész dalok glédáját. Ez sok zenésznél nem fontos, de Trent nem így gondolta, mert ő egy maximalista ember, és erre is külön odafigyelt, így még alaposabb munkát végzett. Úgy gondolom, kijelenthetem, hogy ez a dupla album újabb mérföldkő volt a zenész életében, aki ezzel elérte alkotói pályája csúcsát.

Ennek bizonyítéka, hogy Trent nem aprózta el a dolgot, nem csak a dalok összeállításához kért fel külső „fület”, hanem egy hatalmas gépezetet működtetett a lemez megalkotásához az éppen aktuális felállás mellett. Steve Albini hangmérnökön kívül további mesterek dolgoztak a hangzás kialakításában, a zenekarban részt vevő zenészek mellé sok hírneves muzsikus is felsorakozott – példának okáért Page Hamilton, Dr. Dre, Adrian Belew, Roy C. Bennett, Mike Garson, John Lewis, akiknek nagy része nem is a rock/metal területén alkot. Van itt dzsesszzenész, rapper, elektronikus muzsikában jártas ember, szóval ez sem hétköznapi húzás egy rockbandától, bár a Nine Inch Nails nem is igazán illik bele a kemény zene egyetlen skatulyába sem, én rocknak sem nevezném, hanem szimplán csak NIN-nek. Ezen a lemezen meg különösen változatos a paletta, néha olyan érzésem van, hogy Reznor végigzongorázta a könnyűzene kezdetétől mostanáig tartó intervallumot, mondhatjuk, egy hatalmas olvasztótégelybe került minden, amit innen-onnan összecsipegetett, majd abból öntötte különböző formákba, és alakította végleges alakzattá a nótákat.

A dupla album eklektikussága ellenére hamisítatlanul Nine Inch Nails, az első hangról azonnal felismerhető Trent Reznor zenéje, és a dalok nyomasztó, rideg hangulata is ugyanezt az érzést sugallja. Reznor szerint a The Fragile dalai még komorabbak, mint a The Downward Spiral-é, pedig az a lemez sem egy vidám pop-mulatság. Ismert, hogy akkoriban Reznor eléggé le volt pukkanva lelkileg, amire ráerősített a drogokkal, így nem véletlen, hogy zeneileg, szövegileg is megmártózott a mocsokban, de mint tudjuk, az igazi művészet a szenvedés által jön létre. Írásom közben is ezt a nagylemezt hallgatom, és még húsz év után is azt érzem, hogy megragad, magához láncol, ugyanúgy, mint egy irodalmi remekmű vagy egy tartalmas művészfilm. Attól működik, hogy ezt a rothadást, amit az arcomba csap Reznor, rendkívül finom és tartalmas zenei megoldásokkal vagy éppen szakító gitárokkal „hígítja” fel, amely – egyszerű hasonlattal élve – olyan, mint a szirének éneke. Ha egyszer meghallod, soha nem szabadulsz tőle.

Panaszkodtam a cikk elején, de menet közben eljutottam oda, hogy egy egész könyvet (na jó, ez azért erős túlzás) tudnék írni a The Fragile-ról, de senki ne ijedjen meg, kicsit visszafogom magam, és megpróbálom nem túl hosszúra nyújtani a tésztát. Persze, ezek csak szavak, mondatok, az igazi „élmény” az, ha hallgatja az ember ezt a zenét, és átadja lelkét az… majdnem azt írtam, hogy az ördögnek. De miért is ne? Ezért az albumért még erre is képes lennék. Ha elvennék tőlem örökre a The Fragile-t, tuti, hogy szegényebb lenne az életem, nem is kevéssel. És akkor jöhet a paktálás a patással.

A dupla album „bal” és „jobb” elnevezést kapott (CD verzió), és úgy döntöttem, hogy nem fogom egyenként a számokat kielemezni, csak a legnagyobb kedvenceimet emelem ki, de rájöttem, hogy a left gyakorlatilag tökéletes, így minden dalt meg kellene említenem, viszont így soha nem érnék a cikk végére. Ebből már kitűnik, hogy a right-ot egy picivel halványabbnak tartom, de semmi gond nincs vele, azon is rengeteg óriási dal van. Inkább arról van szó, hogy a baloson nagyon magasra került a léc. Itt is található az abszolút csúcspontja a The Fragile-nak, mégpedig a We’re in This Together, a The Fragile és a Just Like You Imagined hármas képében. Mielőtt „lelőném a poént”, nem ezzel kezdem az ismertetést, hanem a nyitó nótával, a Something Damaged-del.

Szóval, play gomb, nóta indul! Úgy kezdődik az „utazás”, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Lassú, baljós hangulatú bevezetés után szép fokozatosan bekeményedik a nóta, egyre vastagabb rétegek rakódnak le, amelyek egy idő után annyira súlyossá válnak, hogy majdnem beleroskad a hallgató. Szerencsére egyszer véget ér a történet, de utána sem lesz egyszerűbb az ember élete. Érkezik a The Day the World Went Away, ami egy pszichedelikus pihentető. Ettől sem leszek vidámabb, de legalább felkészít a további megpróbáltatásokra. Na, akkor ugorjunk egyet, és nézzük meg az említett triót! A We’re in This Together is alulról építkezik, zörejek, samplerek bódítanak, majd egy széteffektezett gitár mutatja meg az utat a romlás felé. Trent remek éneke átmenetileg  feloldozást nyújt, de a refrén mindent elsöpör. Óriásit zúz alatta a gitár, Reznor pedig úgy kiereszti a hangját, hogy az nem semmi. Nem tudok betelni ezzel a tétellel, számomra nemcsak az album egyik legjobbja, hanem ott van az abszolút favorit számok között is. Nem sokkal marad el a főcímdal sem, az ismételgetett „I won’t let you fall apart” sor olyan érzelmi töltettel van felfegyverkezve, ami páratlan a maga nevében. Ezek után Trent úgy gondolta, hogy itt az ideje egy kis formabontásnak – na, nem mintha eddig kliségyűjteményt hallhattunk volna –, és egy olyan instrumentális dalt biggyesztett ide, amitől eldobja az ember a fülhallgatót. Már aki nem bírja a megpróbáltatásokat. Én készen állok rá, így jutalomfalat jár a Just Like You Imagined-nek. Egy kis zongora, egy kis dzsesszes betét, majd egy olyan zenei káosz, ami felér egy tornádóval. Nem is értem, hogy lehet így széttorzítani a hangszereket, szinte már fáj, ahogy hallgatom, szétkalapálva, szétporlasztva a dobhártyámat. Avantgárd metal a köbön.

Az Even Deeper is egy „utazás a koponyám körül”, de másképp, mint az előző: rengeteg különféle hangszer, hangminta fonódik egybe, és esik szét darabjaira, hogy elérje a kívánt hatást. Na, vajon milyen lelkiállapotban leszek a szám végére? Amúgy nagyon dallamos az ének, és a zene sem durva, olyan az egész, mintha apró tűkkel szurkálnának. A Pilgrimage sem egyszerű, Ministry-vel, Laibach-hal rokon ipari zajhalmaz. De annál emberibb, sőt, ünnepélyesen zenei, viszont ének nincs benne. Page Hamilton (aki nem tudná: Helmet) vendégszereplésével játszódik a No, You don’t, ami nem véletlenül az egyik legmetálosabb tétele az albumnak. De micsoda gitár van itt, leszakítja az ember fejét! Rengeteget hozzátesz Page, a rá jellemző riffelést az is simán megismeri, aki süket.

Ellentétben áll a La Mer az előzővel, ami billentyűre, dobra, effektekre, valamint valamilyen vonós hangszerre épül, és óriási hangulata van. Kissé merengős, elgondolkodtató, vagy éppen szuicid hajlandóságot sugalló? Az Into the Void (áttértem a jobb oldalra) klipje szerepelt a zenei csatornákon, és nem véletlenül, mert ez is a lemez legjobbjai közé tartozik. Komoran kalapál a dob, csattognak a kütyük, Reznor meg hatalmasat énekel benne. A klip végén pedig törnek a hangszerek. Hát, nem csoda, hogy megy a zúzás, ilyen állapotba kerülök én is, annyi energia feszül a nótában. Megint egy személyes kedvencem következik az Into the Void után közvetlenül, a Where Is Everybody?. Nagyon csípem azt a ringató, hipnotikus manipulálást, ami jellemzi a számot. Monoton dobgép adja az alapokat, erre pedig furcsa gitárhangok és remek énektémák rétegződnek, amitől simán becsavarodik a gyanútlan hallgató, ha nem elég felkészült.

A Starfuckers Inc. a másik metalos él a No, You don’t mellett, pedig olyan drum and bass (abban nem vagyok biztos, hogy ezt így hívják, mivel nem vagyok techno-szakértő) bevezetővel indul, ami nem ezt tükrözi, de aztán bezúzza a gitár a koponyát, és csordavokál üvölti a „starfuckers, starfuckers incorporated” sorokat, ettől egyértelműen kitehetjük a fém plecsnit a szívünk fölé. Szintén hatalmas kedvencem az Underneath It All. Kissé a Big Man With a Gun-ra hasonlít, olyan szinten, hogy ez is egyre jobban bedurvul a kezdéshez képest, és a végére bekövetkezik az apokalipszis. Jó pörgős a dob, a gitár eleinte csak simogat, majd idővel Trent feltekeri a potmétereket és rálép a torzító pedálra; az ének meg mondanom sem kell, tökéletes, a folyamatosan ismételt sorok is egyre markánsabban szólalnak meg.

Nos, csak sikerült a végére érnem. Természetesen azok a dalok is kiválóak, amelyek nem kerültek említésre. Lehet, hogy másnak azok közül kerülnek ki a kedvencei, bár a klipesített dalok biztosan minden rajongónak megdobogtatják a szívét. Néha úgy érzem, jobban kedvelem a The Fragile-t, mint a The Downward Spiral-t, de nincs is értelme rangsorolni, mindegyik zseniális, sőt, még további Reznor-művek is elismerésre méltóak.