A bulit szervező Concerto három igazi bőrjakós bandát ígért erre az estére, és bár nem ismertem a két előzenekart, ez alkalommal mégis úgy döntöttem, hogy adok nekik (és magamnak) egy esélyt. Azt már az előzetes visszajelzések alapján is lehetett sejteni, hogy nem lesz nagy tolongás a koncerten, úgyhogy a Dürer középső terme éppen megfelelőnek bizonyult a rendezvény befogadására.
A svéd Dynamite félórás műsorával indult a program, akik lendületes, itt-ott AC/DC-s ízű rock and rollt nyomtak. Hálátlan feladat jutott nekik: a még gyülekező, a terem középső-hátsó részébe húzódó közönséget kellett magukra hangolniuk. Ez részben sikerült is nekik: a nézőtéren beindultak a fejek, a lábak, a végén pedig a csapat a jól megérdemelt tapsot is begyűjthette. Nekem is tetszett, amit élőben produkáltak, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek után otthon, a neten is rákeresnék a zenéjükre.
A német Motorjesus már jóval töményebb, egy kicsit egysíkúbb muzsikát játszott. Stílusukat gyors stoner metalként tudnám definiálni, ami jóval közelebb áll a rock and rollhoz, mint, mondjuk, a doom-hoz. Utóbb megtudtam, a zenekar elődjének számító The Shitheadz még 1992-ben alakult, ahhoz a formációhoz az ezredfordulón csatlakozott Chris Birx énekes és Andreas Peters gitáros, akik a mai napig alapemberei az együttesnek. A nevüket 2006-ban változtatták Motorjesus-ra, azóta négy nagylemezt és egy EP-t jelentettek meg.
A Mönchengladbach-i csapat az utóbbi időben alapos vérfrissítésen mehetett keresztül, vagy egy alkalmi turnéfelállást láthattunk, mert a honlapjukon és a FB-oldalukon is trióként tartják nyilván magukat, itt azonban hat muzsikus nézett velünk farkasszemet, és a dobos sem az az Oliver Beck volt, aki a The Shitheadz alapításától legalább 2014-ig a zenekar stabil „harmadik lábának” számított. Kicsi is volt nekik a színpad, pláne úgy, hogy két dobfelszerelés is csökkentette a bemozogható terület méretét. Viszont, a Dynamite-hoz hasonlóan ők is jól szóltak, én azonban, zenéjük viszonylagos egysíkúsága miatt, programjuk közepétől már nagyon a főelőadót vártam.
Akárcsak az előtte fellépőknek, a svéd Mustasch-nak is ez volt az első koncertje Magyarországon. Tavasszal állítólag már majdnem sikerült elhozni őket ide, de az a buli végül nem jött össze. Olyan szempontból egy kicsit balszerencsés volt a mostani időzítés, hogy a koncert előtt két nappal jelent meg a csapat új albuma, a Killing It for Life, így valószínűleg sokaknak nem volt lehetőségük belehallgatni az anyagba, vagy jó ismerősként üdvözölni a lemezről a koncerten is elhangzó két nótát, a Blood In, Blood Out-ot és a Ransacker-t.
Gondolom, mindenkinek megvan a maga tökéletes Mustasch setlist-je, ami a legritkább esetben egyezik meg azzal, ami a színpadon végül elhangzik. Szívesen láttam volna a programban két kedvenc nótámat, az I’m Alright-ot és a The Answer-t, de nem vagyok telhetetlen, a vasárnap esti szett nagyon jó válogatás volt, remek keresztmetszetét adta a csapat két évtizedes pályafutásának. Persze, volt olyan lemez (Testosterone), amelyet teljes mértékben hanyagoltak, a tavalyi Silent Killer-ről viszont három dalt is beemeltek a programba.
A Heresy Blasphemy-vel kezdtek, amivel rendesen meg is alapozták a hangulatot. Számomra emellett a Thank You for the Demon volt a program másik csúcspontja, amit a frontember kivételesen gitár nélkül, a technikai cuccokat védő rácsládára felállva énekelt. Hipnotikus hatású produkció volt. És persze az olyan alapvetéseket is élmény volt élőben hallani, mint a Bring Me Everyone, az I Hunt Alone vagy a Double Nature. Az új lemez két dala közül nekem a Blood In, Blood Out jön be jobban, a Ransacker-ről pedig az album hamarosan megjelenő ismertetőjében fogom leírni, hogy mit gondolok. 🙂
Hogy Ralf Gyllenhammar karizmatikus frontember-e vagy sem, a látottak alapján mindenki döntse el maga. Egy biztos: óriási figura, macsó és bohóc egy személyben. Ahogy őrült arckifejezéssel rázta a fejét gitározás közben, ahogy pózolt, amilyen szigorú vagy ördögi pofákat vágott; másfelől, amikor az egyik hölgynézőnek szájból szájba adott kóstolót a színpadra „védőitalként” felvitt whiskyből, ahogy a koncert végén felhúzta a pólót a hasán, és hagyta, hogy a női rajongók simogassák, ahogy nagy mellekre ígért aláírást az afterpartin; vagy ahogy a műsor végén már a színpadon rágyújtott, majd a felvételről szóló nótára élőben ráénekelt – a fickó abszolút exhibicionista, született showman.
Ráadásul az első sorban rendetlenkedő, kissé már ittas két finn versenyzővel is kedélyesen elbeszélgetett, akik közül az egyik nem átallotta levetett cipőit is feltenni a színpadra. Hozzáteszem, volt kiről példát vennie: az egyébként pókerarccal pengető bőgős, Stam Johansson valamikor a koncert elején maga is kilépett a lábbelijéből, és zokniban játszotta végig a bulit. A hozzá hasonlóan szelíd gitáros, David Johannesson nem vitte túlzásba a szólókat, a vokálokba viszont rendszeresen besegített. A csapat legfrissebb (2015-ös) igazolása, Robban Bäck pedig egy ideális hosszúságú, ám imponálóan virtuóz dobszólóval adott némi pihenőt húrnyűvő társainak.
Ám ami a legszimpatikusabb volt bennük, hogy miután a frontember meghirdette az afterpartit (nem minden önös érdek nélkül a Dürer „előcsarnokában” felállított merch-pultnál), a koncert befejezését követően, körülbelül tíz perc múlva meg is jelentek, és mindenféle sietség nélkül aláírtak, közösen fotózkodtak és elbeszélgettek a rajongókkal. Ralf a műsor vége felé megkérdezte, hogy szeretnénk-e még viszontlátni őket. Ilyen élmények birtokában egyértelműen „igen” a válasz.
Az elhangzott dalok:
DYNAMITE
Lock and Load
Kings of the Radio
Bring It On
Give It to Me
We Only Got Tonight
Stone Heart Rebel
Gone Wild
MOTORJESUS
Tales from the Wrecking Ball
Motor Discipline
King Collider
Dead Army
Fist of the Dragon
Fuel The Warmachine
King of the Dead End Road
Return of the Demons
A New War
MUSTASCH
Intró
Heresy Blasphemy
Down in Black
Mine
Libertà
Lawbreaker
Bring Me Everyone
Blood In, Blood Out
Thank You for the Demon
Dobszóló
Dogwash
Ransacker
I Hunt Alone
Barrage
Black City
Double Nature
Szuper koncert volt.
Kösz, hogy megemlítettél.
Ja , és a fotót
Én pedig köszi a fotót, Laci!