Több szempontból is meglepetés volt számomra a göteborgi négyes legújabb anyaga. Először is, bár hozzátok hasonlóan hónapokra előre és napra pontosan tudom, hogy milyen – engem érdeklő – kiadványok látnak majd napvilágot, Gyllenhammar-ék idei nagylemezének érkezéséről már csupán a megjelenés napján szereztem tudomást. Aminek valószínűleg az lehet az oka, hogy a csapat tavaly, a Silent Killer boltokba kerülését követően szakított az azt a lemezt gondozó Sony Music-kal. Saját céget alapított, a Tritonus Records-ot, és új kiadványukat is ennek az égisze alatt jelentették meg. Ami marketingszempontból nyilván jóval korlátoltabb lehetőségeket jelent, a művészi szabadságnak, függetlenségnek viszont maximálisan teret enged.
Az időzítés talán annyiból volt szerencsétlen, hogy az anyag mindössze két nappal a budapesti koncert előtt vált hozzáférhetővé, így nem sok időnk volt ismerkedni vele, mielőtt élőben hallottuk volna róla a dalokat.
Bár több mint másfél év telt a Silent Killer megjelenése óta, valahogy mégis azt éreztem, hogy nagyon hamar követte ez a mostani lemez. Mintha a saját lábára állt zenekar minél hamarabb be akarta volna bizonyítani (magának és a közönségének), hogy nagykiadós támogatás nélkül is képes emlékezetes teljesítményre. Ráadásul a mindössze 36 perc alatt lefutó nyolc nótát meghallgatva olyan benyomásom volt, mintha a mostani egy nem is egy teljes értékű anyag, hanem egy nagyobb lélegzetű EP lenne. (Megjegyzem, a Silent Killer ennél is rövidebb, bő 32 perces korong, ott valahogy mégsem volt ilyen érzésem.)
Amit már az első két hallgatás során megállapíthattam, hogy a Killing It for Life lágyabb, lassabb és dallamosabb, mint elődei. És egyben változatosabb is, Ralf-ék bátran kísérleteznek rajta, merészkednek korábban még nem járt vizekre. Hiányolom róla a súlyosabb, keményebb, gyorsabb, rock and roll-osabb nótákat, kárpótlásul viszont ezzel a dalcsokorral egy újabb arcát mutatta meg a csapat.
Mondjuk, ennek egyből ellentmondani látszik a nyitó Where Angels Fear to Tread, amely ígéretesen dübörög elő az alagút sötétjéből. Jó benne a kvázi bőgőkiállás (ilyet a többi dalban amúgy sem nagyon hallunk), mégsem ez lesz az album húzódala. Amit szerintem annak szántak, az az ezt követő Ransacker, ami ha jól vettem ki a szövegéből, egyfajta tiltakozás az ellen, ahogy a kiadók, a sajtó és a rajongók időnként benyomulnak a zenészek magánszférájába (a backstage-be, az öltözőbe). Ami engem a legjobban zavar ebben a számban, az az AC/DC Hell Ain’t a Bad Place to Be című dalából kölcsönvett alapriff. Mintha a skandinávok arra írtak volna egy új szöveget…
A Before a Grave elején és a vége felé pedig egy olyan Uriah Heep-es vokált hallunk, amely a brit banda legszebb pillanatait idézi. Lírai nóta, az egyik kedvencem a lemezről. Első ízben itt kerül elő az öngyilkosság, mint téma („Suicide is not the way…”), majd később a Blood In Blood Out-ban is visszatérnek rá – holott nem is ezek a kampánynóták, hanem a What Is Wrong.
Hogy miről beszélek? Az együttes ez év augusztusában csatlakozott egy svéd segélyszervezet, a Mental Illness Charity (Mind.se) kezdeményezéséhez, akik a fiatalkorúak körében tapasztalható, rendkívül magas arányban előforduló öngyilkosságokra kívánják felhívni a figyelmet, illetve olyan segélyvonalat működtetnek, ahol meghallgatják a nehéz helyzetben lévőket. „A What Is Wrong a mi harci indulónk. Azokért a fiatal férfiakért emeljük fel a szavunkat, akik mentális betegségben szenvednek – mondja Gyllenhammar (a #whatiswrong egyben a kampány elnevezése is). – A férfiakkal szemben elvárás, hogy erősek legyenek, soha ne szoruljanak rá más segítségére. Mi ezt a szemléletet szeretnénk megváltoztatni. A szervezettel közösen 200 ezer koronát szeretnénk összegyűjteni, ami lehetővé tenné a Mind önkéntesei számára, hogy mintegy 600 hívást fogadjanak a Suicide Line nevű telefonos applikáción keresztül. Hiszem, hogy ezek a beszélgetések életeket menthetnek meg.”
Visszatérve a lemezre, a What Is Wrong messze nem a lemez legjobb dala, de minden bizonnyal az egyik legfontosabb. Személyes favoritom viszont az egyik legnagyobb bajuszos idol, a Queen egykori énekese előtt tisztelgő Freddie Mercury című nóta, amely rafinált dallamaival fészkelte be magát a fülemen keresztül az agyamba. Zeneileg abszolút nem hajaz a nagy előd munkásságára, a szövegben viszont annál több zseniális utalás van a Királynő egyes dalcímeire, témáira.
A Go to Hell sem kevésbé meghökkentő tétel: némi elektronikával, vonós-, zongora- és szinti-effektekkel indít, később pedig brácsa szólal meg benne. A nóta hangulata az elektronikus világzenét játszó Deep Forest világát idézi fel bennem. Ezt követi harmadik kedvencem, egy újabb nagy sláger, a koncerten is eljátszott Blood In Blood Out, amelynek refrénjében a lemez címe is elhangzik.
Az utolsó két nótában (What Is Wrong, Garlic and Shots) aztán megint a döngölésé a főszerep, de ez már csak a jól ismert csomagolás az anyag közepén rejtőző drágakövek körül.
Összességében vegyes érzéseim vannak az új lemezzel kapcsolatban. Egyesek, közvetlenül a koncert előtt, úgy hallottam, becsmérlően beszéltek róla. Én is úgy érzem, hogy a zenekar tett vele egy lépést a könnyebb befogadhatóság, a mainstream felé, és hát lehet, hogy számukra ez lesz a jövő útja, a keményebb Mustasch-t kedvelők pedig idővel ki fognak ábrándulni a csapatból. De az sem kizárt, hogy Ralf-ék a következő albumon ismét visszatérnek a durvább riffekhez. Minthogy jómagam továbbra is nagy rajongójuk vagyok, kíváncsian várom a folytatást.
Leave a Reply