Érdekes egybeesés, hogy míg 1991 júniusában ugyanazon az estén, közvetlenül egymás után láthattuk a Sacred Reich-et és a Sepulturát a PeCsa szabadtéri színpadán, most bő egy hét különbséggel tértek vissza hozzánk Rind-ék és a Cavalera-tesók is. Ráadásul mindkét banda azokba az évekbe repített vissza bennünket: a Sacred Reich a The American Way album négy dalával, és az annak az anyagnak a stílusát, hangulatát idéző új lemez, az Awakening nótáival, Max-ék pedig a Beneath the Remains és Arise korongok legjobb pillanatainak interpretálásával.
Hogy mennyire volt hakni a most vasárnapi buli, mindenki döntse el maga (aki ott volt). Én nem éreztem annak. Érthetetlennek tartom, és erősen igazságtalannak érzem, hogy bár a Cavalera-k a Sepu alapítói, a nevet nem ők, hanem Andreas Kisser és Paulo Jr. vitte tovább, Igoréknak pedig kvázi bocsánatot kell kérniük azért, ha saját egykori dalaikat játsszák (a www.setlist.fm oldalon minden általuk előadott Sepultura-nóta feldolgozásként van feltüntetve.)
Természetesen szó sem volt bármiféle Sepu-reuniontól, a klasszikus szerzeményeket a Soulfly aktuális felállásának háromnegyede (Max, Marc Rizzo gitáros és Mike Leon bőgős) plusz Igor adta elő – ennyi erővel egyébként a mai Sepulturát is simán nevezhetnénk tribute bandának. 🙂
A bulinak azért így is erősen Familia Kft.-jellege volt: az előzenekarként fellépő Healing Magic frontembere ugyanis nem más, mint Max fogadott fia, Igor Amadeus Cavalera. Érdekesség, hogy ez a csapat pedig a fiatalabb Cavalera fivérek alapbandájának, a Lody Kong-nak a mutációja: gitáron itt is, ott is Travis Stone játszik, a dobok mögül pedig ugyanaz a személy „hiányzott”, mint a Soulfy-ból: a legidősebb tesó, a dobos Zyon (akit a HM-ben Johnny Valles helyettesített).
A trió igen érdekes elegyét játszotta a thrash/groove metalnak és a lassabb, már-már stoneresen jammelős témáknak. Gerjedő gitár és bőgő, fifikás dobritmusok, improvizatívnak tűnő szólók, amelyeket rendre vad headbangelés, pörgés-ugrálás követett. Magabiztos, meggyőző produkció volt, bár Igor csak minimális mértékben kommunikált a közönséggel, és mivel előzetesen nem ismertem a muzsikát, a dalok sem találtak helyet bennem.
Max-ék – némileg provokatív jelleggel – az Arise album borítóját és egy nagyméretű brazil zászlót használtak háttérként, és alapvetően piros fényekben fürödve adták elő programjukat. A monoton, elektronikus dobritmusokból álló intrót meglehetősen elnyújtották, a közönség ki is fejezte türelmetlenségét és e miatti nemtetszését. Apropó, nézők: érdekes volt látni, hogy míg sok olyan fiatal is jelen volt, akik az ünnepelt lemezek megszületése idején még nemigen járhatott koncertre, számos, láthatóan 50 pluszos metálarc is eljött, aki ezen az estén tombolta ki magából a nosztalgiát. A terjedelmes moshpit-ben ők is ott ugráltak, arcukon széles mosollyal örülve azoknak a patinás nótáknak, amelyekre valószínűleg már 28 évvel ezelőtt is ott csápoltak a Petőfi Csarnokban.
A hangzással, a programmal és a zenészek teljesítményével nekem semmi problémám nem volt, amiben nyilván a nosztalgiafaktor is komoly szerepet játszott. Valami ilyesmit vártam. Max most augusztusban töltötte be az ötvenedik évét, ám a vehemensebb mozgásban nem is annyira ez, mint inkább a látványosan felszedett pluszkilók gátolták. Mély, hörgő hangja ezáltal viszont még öblösebbé, pokolbélibbé vált. Igor, azt gondolom, a régi formáját hozta, komplex témákat ütött bravúrosan. Jómagam a basszusgitáros Leon-hoz álltam a legközelebb, aki nagy átéléssel játszott, látványos arcjátékkal, gesztusokkal kísérve és gyakran együtt énekelve a dalokat a frontemberrel. Rizzo pedig nyilván jó gitáros, de az ő szólóit egy kissé lelketlennek, ízetlennek éreztem.
A Beneath… és az Arise albumról is hat-hat nóta hangzott el (ha az Orgasmatron-t – mint bónuszt – is az utóbbihoz számítjuk), ráadásul arra is figyeltek (nem mintha lényeges lenne), hogy ezek a lemezről megismert számsorrendben kövessék egymást. Hozzám egy hajszálnyival az utóbbi anyag áll közelebb, mégis ugyanolyan élmény volt hallani az Inner Self vagy a Stronger Than Hate jól ismert riffjeit, mint, mondjuk, a Dead Embryonic Cells legendás tempóváltását. Az őrület (egyik) csúcspontját kétségkívül az Orgasmatron jelentette, majd pedig – ha „már Motörhead, legyen kövér”-alapon – az Ace of Spades-et is eltolták Lemmyéktől, méghozzá meglehetős speed-tempóban.
Nekem kifejezetten tetszettek a koncert rendhagyó pillanatai: az Altered State középrészéből kibontakozó lassú, elszállós téma, majd az arra ráénekelt War Pigs-strófák; az Orgasmatron végének begyorsulása, illetve a ráadásban a Beneath the Remains és az Arise doom-os átirata. Nagyon vártam a Roots Bloody Roots-ot, amit a turné korábbi állomásain játszottak, nálunk azonban a szintén zseniális Refuse/Resist hangzott el helyette.
„Élemedett kor” ide, has-körtérfogat oda, a Cavalera-tesók zenéjéből még mindig árad az a zsigeri, őserdei őserő, ami már a ’90-es évek elején is egyedivé tette muzsikájukat. Az öreg sámán bűvereje nem enyészett el végleg: zilált arcszőrzetével, derékig érő raszta-fonatával a primitív múlt hangjait szabadította az egybegyűltekre, a rövid időre sötétbe borult teremben kollektív üvöltésre biztatva az egyébként is emberfeletti energiáktól feszülő közösséget. A leggyorsabb témák persze a moshpit szilaj versenyzőin is kifogtak; van az a tempó, amit már nem lehet mozdulatokkal követni… 🙂
Extázis volt, kinek több, kinek kevesebb. A végén mégis hiányérzettel hagytam el a helyszínt. Kevés volt? Lehetséges. Többre számítottam? Nem igazán. Talán a program íve lehetett volna ideálisabb: nem a végére hagyni a belassult nótákat, hanem egy mindenki által imádott Sepu-slágerrel, katarzissal zárni az estét. Adtam neki egy esélyt, hátha ez lesz az év bulija. Számomra nem ez lett, de nem panaszkodom. Tetszett, örültem, hogy ott voltam.
Az elhangzott dalok:
Beneath the Remains
Inner Self
Stronger Than Hate
Mass Hypnosis
Slaves of Pain
Primitive Future
Arise
Dead Embryonic Cells
Desperate Cry
Altered State (benne a Black Sabbath War Pigs-ének részletével)
Infected Voice
Orgasmatron
Ace of Spades
Ráadás:
Troops of Doom
Refuse/Resist
Beneath the Remains/Arise
Leave a Reply