Míg a kezdet kezdetén, a ’80-as években igencsak ínséges időket éltünk, ma egymásnak adják a külföldi bandák a kilincset, kis túlzással minden napra jut egy fellépő. Ebből a szempontból az idei november különösen sűrűre sikeredett: 24-én például három (Delain, Cavalera, My Sleeping Karma), egy nappal később pedig négy buli (Sonata Arctica, The Three Tremors, Mark Lanegan, Earth) is volt a heavy metal berkein belül, és még sorolhatnám.
A koncertek egymásra szervezése nyilván nem direkt történik, hanem kényszerűség: egy közelben elvonuló turné két állomása közé csak azon a napon illeszthető be egy budapesti fellépés. Ezzel együtt ez hosszú távon mindenkinek rossz: a zenekaroknak, a szervezőknek és nekünk, rajongóknak is. Ha egy csapatnak nem érte meg idejönni (mert kevesen voltak a koncertjén, alacsony volt a jegybevétel és a merch-forgalom), akkor legközelebb kétszer is meggondolja, hogy igent mondjon-e egy hasonló lehetőségre. Ha a szervező sorozatosan bukja a bulikat, csődbe megy, vagy idővel óvatosabbá válik, kevesebb koncertet vállal be, és nem kockáztat a kisebb, underground bandákkal. Ami számunkra szűkülő kínálatot, ritkuló programokat eredményez. A felelősség, azt gondolom, a koncertszervezőké, ahogy azt is sejtem, hogy nem mindig rajtuk múlik a dolgok alakulása.
Ennek a bőségnek persze örülhetünk, hiszen végre (vagy újra) élőben is láthatjuk kedvenceinket, illetve előzenekarként számos tehetséges, jó zenét játszó csapatot ismerhetünk meg így. Másrészt a gyakori koncertlátogatás konfliktust is okozhat, a családban vagy a munkahelyen, ha pedig próbáljuk ezt elkerülni, a lemondás okozhat bennünk kisebb-nagyobb frusztrációt. A feleségem szerencsére nem gátol, sőt, a múltkor ő is velem tartott, ugyanakkor nem gondolom, hogy egy kisgyerekes, családos embernek minden nap házon kívül kellene töltenie az estét. Úgyhogy szelektálok, de azért néha összejön, ami most is, hogy bő két héten belül öt bulira is „mennem kell”.
És persze a pénztárcánknak sem mindegy, hogy hány tízezer forintot tapsolunk el így havonta (hogy a külföldi koncertekről és a fesztiválbérletekről már ne is beszéljünk…). Nálam szerencsére még egyensúlyban van a „szeretném” és a „lehet”: nem megyek el mindenre, viszont amin akarok, azon ott tudok lenni.
Mondjuk, a System Of A Down-ról lecsúsztam, bár szerintem gáz az a jegyvásárlási szisztéma, ahol a legjobb szándék mellett sem tudok oda jegyet venni, ahová szeretnék. A sztori röviden: csak azért regisztráltam „klubtagként” a szervező oldalára, hogy egy nappal korábban hozzáférhessek a jegyekhez. Reggel 10-kor be is jelentkeztem, de egy virtuális sor végére állított rendszer, és mire a kasszához értem, el is fogytak a kiemelt állóhelyre szóló jegyek. Én pedig vagy oda vagy sehová. Robert Capa után szabadon: nem vagy elég közel, ha nem csöppen rád a színpadon játszó zenész verejtéke… 🙂
Szóval, a bőség zavarával küszködünk, és ez már a jövő év kapcsán is okoz némi fejtörést. Azt már eldöntöttem, hogy inkább klubbulik átlag ötezer forintért, mint arénakoncertek, ahová ma már minimum 30 ezret kóstál a kiemelt állóhelyre szóló belépő. A Kiss-t azonban így sem fogom kihagyni, hiszen őket még soha nem láttam élőben. Cserébe viszont lemondtam a Judas Priest-ről, akiket már többször is.
Persze, a program év közben is folyamatosan alakul, bővül, és mindig tartogat kellemes meglepetéseket. Remélhetőleg ez 2020-ban sem lesz másképp.
A koncertélmény egyfajta drog, függőséget képes okozni, amit most újra éreztem, amikor kétnaponta jártam a Barba Negrába, illetve a Dürer Kertbe, és elvonási tüneteim voltak, amikor egy teljes hetet ki kellett hagynom… 🙂 Úgyhogy éljen az audiovizuális narkózis!
Leave a Reply