Ha nem tévedek, egy korábbi recenziómban már kifejtettem, hogy legyen szó gasztronómiáról, sportról, divatról, autókról, a jól bevált, bejáratott márkanevek sohasem veszítenek vonzerejükből, népszerűségükből. Mindig megtalálják a célcsoportjukat, hiszen állandóan új rétegek, generációk bukkannak fel, amelyek felfedezik maguknak az adott „terméket”, és a rajongóivá válnak.
Amennyiben a heavy metalra, és szűkebb értelemben a svéd death metalra szorítkozunk, tudjuk, hogy mit kapunk: egy olyan „árucikket”, amellyel nem tévedünk, nem lehet tévedni. Értelemszerűen a műfaj stockholmi irányáról beszélek, mivel az jóval a göteborgi hullám előtt szökkent szárba, majd vált követendő példává. Nemcsak hazájában, Svédországban, hanem nagyjából szerte Európában. Mindez egyetlen zenésznek, nevezetesen Leif „Leffe” Cuzner-nek (R.I.P., ex-Nihilist, Lobotomy, Brainwarp, Sons of Satan) köszönhető, aki alaposan lehangolta a gitárját, összekötötte egy maximálisra felhúzott Boss HM-2-es heavy metal pedállal, illetve egy DS-1-es torzító pedállal, és az egészet egy Peavey erősítőn keresztül szólaltatta meg. Körülbelül ugyanaz volt a helyzet ezzel a megszólalással, mint a tengerentúlon a Morrisound-dal: a svédeknél Tomas Skogsberg, az amerikaiaknál pedig Scott Burns avanzsált a hangzások mesterévé.
Írásom tárgya, az Anderslöv/Trelleborgban alakult In Pain 1992 óta „gyűri a szakmát”, ergo alanyi jogon jár nekik a sound, magyarán ott voltak a stílus megalakulásánál. Igaz, ekkora már némi fáziskésésben voltak az elődökhöz képest. Amikor létrejöttek, Michael „Micke” Andersson gitáros, Loui Christiansen gitáros/énekes, Christian Fridlund dobos, illetve Thomas Grahn dobos alkotta a felállást, két demót is elkészítettek (Pole of Torture – 1992, Corpse Crusade – 1994), többre azonban nem futotta nekik, lemezszerződés hiányában kimúlt a csapat.
Újbóli nekifutásuk nem sokat váratott magára, hiszen 1998-ban ismét hangszereket ragadtak, igaz, már egy alaposan átalakult legénységgel: Micke maradt a hangszerénél (plusz bevállalta a basszusgitárt és az éneket), hozzá Magnus Wegren gitáros és Mattias Larsson dobos csatlakozott, így rögzítették az 1998-as War demót. Ugyanez a tagság követte el a 2003-as The Warmachine és a 2007-es The Corpse Crusade demót is, majd újabb, a zenekaron belüli átrendezőségek/tagcserék mentek végbe. Micke „lecövekelt” a bőgőnél, Wegren mellé – átmenetileg – André Steffensen (2010-2014) lépett be, Mattias Larsson átvette a mikrofont, míg új dobosként Mattias Johansson érkezett.
Ilyetén módon 2015-re alakult ki az állandó felállás, ennek a kvartettnek a nevéhez fűződik az A Call from the Grave EP (2015), a Summoning the Dead EP (2018), a brazil Chemical Disaster-rel közös, idén februárban megjelentetett Pain of Chemical Sufferings split EP, majd ezt követte a most szeptember végén kiadott The Sound of Death.
Az impozáns borítóba csomagolt, A halál hangja című alkotás már a nyitó Atrocity-vel is mindenkit bebiztosít arról, hogy mit kap a kezéhez/füléhez az elkövetkezendő mintegy 39 percben: a hagyományokhoz maximálisan hű régi iskolás, stockholmi death metalt (csak a rend kedvéért: Micke 17 évesen alapította a zenekart), amelyet nem érdemes, és nem is kell részletesen kielemezni. A Shallow Grave, a Battle, az It Was Meant to Die vagy a The Shadow from the Ancient Tomb önmagukért beszélnek, mint ahogy a hangzás is – maximum annyit tennék hozzá, hogy a korai Dismember munkássága és hangulata volt az irányadó a muzsikusok számára.
Amondó vagyok, hogy ha a korong a maga idejében jött volna ki, manapság minden bizonnyal klasszikusként tekintenénk rá, mert egy centivel sem lóg ki a Left Hand Path, a Like an Everflowing Stream és a Where No Life Dwells fémjelezte sorból. „Jobb később, mint soha” alapon az In Pain kiadta első albumát, amelyet melegen ajánlok a svéd death metal (hangsúlyozom: stockholmi irány) híveinek.
Válasz írása