Úgy vélem, hogy a nagy grunge-robbanás előtt, ’89/’90 környékén a heavy metalban még komoly tartalékok rejtőztek. Abszolút csúcson voltak a hajbandák, az undergroundot a thrash uralta, de már tört fel a death metal, míg a doom és a power továbbra is „rabszolgasorban” voltak. Olybá’ tűnt, hogy az innovátorok nem sok sót esznek meg a mezőnyben.
1985-ben, Long Island-en (New York) megalakult a Majesty nevű zenekar. Egyívású, akkoriban 18 éves zenészek (pár hónap differencia van csak közöttük) hívták életre a csapatot, nevezetesen Mike Portnoy dobos (április 20.), John Petrucci gitáros (július 12.), valamint John Myung basszusgitáros (január 24.). Az együttes nevét Portnoy találta ki, amelyet az ő kommentárja ihletett a Rush Bastille Day című nótájának befejezése kapcsán. A névválasztás egészen pontosan úgy történt, hogy a tagok arról beszélgettek, milyen fejedelmi a Rush zenéje, amikor is letáboroztak azon helyszín előtt, ahol a Rush a Power Windows turné során fellépett. Mindezt már az esemény előtti éjszakán megtették, hogy biztosan hozzájussanak a belépőjegyekhez, illetve, hogy a legjobb helyeket csípjék meg. Ezen kívül náluk volt egy hordozható magnó, amelyen Rush dalokat (például a Bastille Day-t) hallgattak.
Miután megtalálták Kevin Moore billentyűst (május 5.), meghallgatásokat tartottak, és így került a csapat élére Chris Collins énekes. Nem elhanyagolandó tény, hogy az együttes kezdeti felállásából John Petrucci és John Myung, valamint Kevin Moore már a King’s Park középiskolából ismerték egymást. Több együttesben is játszottak, jammelgettek, az ő nevükhöz fűződött többek között egy Centurion nevű formáció is. Az érettségit követően azonban elváltak útjaik, Myung és Petrucci beiratkozott a neves bostoni Berklee School of Music zeneiskolába, ahol Mike Portnoy dobossal találkoztak. Portnoy nemcsak abban hasonlított Myung-hoz és Petrucci-hez, hogy szintén Long Island-i volt, hanem ő is a progresszív hangvételű zenéket kedvelte a legjobban.
Moore és Collins csatlakozását követően elkezdtek próbálni a Berklee College of Music falain belül. Collins-ra azután esett a választásuk, miután hallották a Queen of the Reich című Queensrÿche-dalt az előadásában. Kevin Moore az együttes sűrű próbái miatt végül otthagyta a State University of New York at Fredonia zeneiskolát, Portnoy, Petrucci és Myung pedig a Berklee-t.
A csapat egy demót rögzített 1986-ban, azonban rövidesen ezután névváltoztatásra kényszerültek, mert egy másik Majesty perrel fenyegette meg őket, jogi lépéseket helyezvén kilátásba. Miközben New York környékén turnéztak, Collins kilépett a csapatból, távozását követően pedig több énekessel is próbálkoztak, mielőtt megtalálták volna a náluk 16 évvel idősebb, de nagyon tapasztalt Charlie Dominici énekest. Képtelenek voltak azonban új nevet kitalálni, így Portnoy édesapjának a javaslatára vették fel a Dream Theater-t, amely egy hozzájuk közeli mozi neve volt.
A bandát a Mechanic/MCA szerződtette le, majd 1988. július 18.–augusztus 12. között a pennsylvaniai Gladwyne-ban található Kajem/Victory stúdióba vonultak be, hogy megkezdjék első lemezük munkálatait. A végeredmény végül 1989. június 11-én (egy másik forrás szerint március 6-án) látott napvilágot. Úgy gondolom, ez az alkotás abszolút felkészületlenül érte a szakmát, ugyanis semmilyen skatulyába nem illettek bele. Ezen a korongon minden jelen van, ami egy lemezt klasszikussá, meghatározóvá tesz: fölényes hangszerkezelés, fogós dallamok, súly, dinamika – egyszerűen semmibe nem lehet belekötni, hibátlan, pazar alkotást hoztak létre a zenészek.
Tudom, igazságtalanság, de Mike Portnoy és Kevin Moore teljesítményét mindenképpen muszáj kiemelnem; elképesztő, amit ez a két arc játszik, már eleve az ő teljesítményük elviszi a hátán a produkciót. A komplex, összetett szerkezetek ellenére abszolút emészthető, befogadható lett az anyag, amelyben a dallamok, Charlie Dominici hangja, előadása perdöntő szerepet játszik. Komoly hangsúlyt fektettek a változatosságra, ahogy az a kezdő A Fortune in Lies-ból, a Light Fuse and Get Away itt-ott thrash-be hajló tempóiból, a Pretty Maids-et idéző (itt a billentyűkre gondolok) Status Seeker-ből, vagy az Only a Matter of Time-ból is kiderül. Az instrumentális The Ytse Jam (olvassuk el a címet visszafelé) „szimpla tébolyda”, de ott van még az akusztikus bevezetővel kezdődő The Killing Hand, az Afterlife, illetve a The Ones Who Help to Set the Sun is, amelyek a csapat diszkográfiájának alapvető darabjai.
Az album kereskedelmileg sajnos nem lett sikeres, és ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a Mechanic Records meglehetősen szerény költségvetéssel bírt, így a megfelelő promóció és a turné is elmaradt. Az albumról két kislemezt (Status Seeker, Afterlife) is megjelentettek, de ezek sem keltettek feltűnést. Az album promóciós turnéja csak öt koncertet foglalt magában, az elsőre a Bay Shore-i Sundance klubban került sor a Zebra előzenekaraként. A negyedik koncert után Charlie Dominici-t kirúgták, zenei nézetkülönbségekre és a magas korkülönbségre hivatkozva. Dominici korábban is mindig AOR-stílusban zenélt, és olyan előadókat favorizált, mint a Beatles vagy Billy Joel. Az ötödik, egyben utolsó koncertre (1989. november 14.) még visszahívták az énekest, amelynek során a New York-i Ritz klubban léphettek fel a Marillion előtt.
A When Dream and Day Unite ugyan nem aratott sikert, de Európában széles körben elterjedt, elsősorban a progresszív zenéket hallgatók körében. Számomra az is érthetetlen, hogy a holland Aardschock magazin annak idején szintén negatívan vélekedett az anyagról: „Sajnos az együttes nem talál majd széles körben sok rajongóra, mivel kevesen szeretik az efféle zenei kaméleonokat”. Európa többi részén és Japánban viszont lelkesen fogadták az albumot. Amikor A lemez korszakalkotó MESTERMŰ, KLASSZIKUS lett, ez nem is kérdés, és nálam mind a mai napig az Álomszínház legjobbja.
Leave a Reply